Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1996 (2. évfolyam)
1996 / 3-4. szám - DOKUMENTUMOK 1956-RÓL - Kiss József - Ripp Zoltán - Vida István: Tito és Hruscsov levélváltása 1956.december 3.-1957.január 10.
Tito és Hruscsov levélváltása zösség. Nagy Imre külpolitikai nézetei és törekvései megfeleltek a jugoszlávok független, az egyenjogúságon és be nem avatkozás elvén alapuló politikájának, ez pedig azt a reményt keltette Belgrádban, hogy kedvező fejlemények esetén az északi szomszédban közvetlen szövetségest, a desztalinizációs folyamatot a jugoszláv elképzeléseknek megfelelően támogató partnert találhatnak. Fontos körülmény, hogy a válság kommunista, de nem „moszkovita" megoldása jelentette a közös alapot. A jugoszláv példa - ahogyan a lengyel események is - elsősorban bátorítást jelentett a tekintetben, hogy lehetséges a függetlenedés, a demokratizálás és a reformok útját járni. Az október 23-ai felkelés váratlanul érte a jugoszláv vezetőket, s viszonyuk az eseményekhez kezdettől fogva kétarcú volt. A nép megmozdulásában a Rákosi- Gerő-féle sztálinista vezetés csődjét látták, és annak bizonyítékát, hogy alapvető változásokra van szükség a szovjet típusú szocializmus gyakorlatában. Semmiképpen nem kívántak azonban olyan felfordulást, amely a kommunista vezetés számára kontrollálhatatlanná tette volna a fejleményeket. A pozitív példának kétségkívül a lengyel helyzet Wladislaw Gomulka-féle megoldását tekintették. Egyfelől tehát elítélték a Gerő fémjelezte sztálinista pártvezetést, amiért politikájával előidézte a felkelést, s eltávolításukban és a hatalomra került Nagy-Kádár-vezetésben látták egy a jugoszláv modellhez közel álló rezsim kialakításának lehetőségét. Másfelől azonban látniuk kellett azt is, hogy amennyiben a hatalom kicsúszik a kommunisták kezéből, aligha lesz mód ilyen „titoista" alapon végrehajtott konszolidációra. Az események menete aggodalomra adott okot Belgrádban. Az október 28-i budapesti fordulat, az események nemzeti demokratikus felkelésként való átértékelése a jugoszláv vezetők számára olyan alapot jelentett, amelyre felfogásuk szerint egy független, de egyúttal kétséget kizáróan szocialista rendszerű ország épülhet. Tito október 29-én eleget tett annak a kérésének hogy nyílt levélben támogassa a magyar pártvezetés törekvéseit, de egyúttal megjelölte a határokat is.4 Egyértelművé tette, hogy az antisztálinista felkelés elfogadása csakis egy megreformált szocialista megoldásnak szól. A levélből kicsendülő mély aggodalom, a „beláthatatlan következményekre" való figyelmeztetés és az október 28-i platformmal való szolidaritás együttesen jellemezték a jugoszláv kommunisták álláspontját. Belgrádban fenntartások nélkül támogatták a Szovjetunió és a szocialista országok kapcsolatának új alapra helyezését, amelyet az október 30-i moszkvai kormánynyilatkozat a magyarországi csapatkivonásokról szóló tárgyalással együtt kilátásba is helyezett. Támogatták a közélet demokratizálását, a munkástanácsok létrejöttét, a kommunista párt gyökeres újjászervezését. Komolyan tartottak azonban a Horthy-rendszert idéző restaurációs tendenciák uralomra jutásától és ezzel összefüggésben a jugoszláviai magyar kisebbség kérdését is felvető nacionalizmus megjelenésétől. Rémülten tapasztalták a kommunistaellenes atrocitásokat és általában a fegyveres felkelés ere1996. ősz-tél 219
