Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1995 (1. évfolyam)
1995 / 1. szám - BUDAPEST: KELLÜNK-E NEKIK? - Valki László: A NATO keleti politikájának alakulása
Vnlki László nem tűrné el az 1989 előtti status quo helyreállítását egyetlen kelet-európai országban sem. A „revansizmus" veszélye tehát felvillant a nyugati politikusok előtt, s megfelelően reagáltak is arra. Amilyen hirtelen keletkezett azonban a veszély, olyan hirtelen el is múlt. Ezt követően a Szovjetunióban olyan folyamatok indultak el, amelyek nemhogy az expanzív politika feléledésével nem fenyegettek, hanem egyenesen a belső birodalom felbomlását eredményezték. A birodalom felbomlása ugyan újabb veszélyeket villantott fel (mindenekelőtt a szovjet nukleáris fegyverek központi ellenőrzés alól való kikerülésével kapcsolatban), a „ki kit véd meg?" kérdése azonban szinte teljesen lekerült a napirendről. A NATO- ban ezek után alig esett már szó arról, hogy a szövetségnek netán katonai erőt kellene alkalmaznia valamilyen válság esetében. Mindezen a jugoszláv belháborit eseményei sem változtattak, jóllehet a környező államok aggodalmaikat kezdték hangoztatni azzal kapcsolatban, hogy a harcok esetleg más országok területére is átterjedhetnek. Amennyire bátorítónak tűnt az Öböl-háborúban való határozott fellépés, annyira lehangoló volt mindaz, amit a nyugati hatalmak Jugoszláviában a belháború kitörése előtt, majd azi követően tettek, iiietőleg elmulasztottak megtenni, a íegnagyobo mulasztás kétségtelenül a prevenció terén történt; sokan vallják azt a véleményt, hogy a fegyveres konfliktus megelőzhető lett volna. A NATO ekkor mindössze arra szorítkozott, hogy leszögezze az álláspontját a bel- háborúval kapcsolatban. Az 1991. novemberi római csúcstalálkozó részvevői kijelentették, hogy Jugoszlávia sorsáról csak Jugoszlávia népei dönthetnek, elítélték az erőszak bármely formájának alkalmazását, különösen az ország belső és külső határainak erőszakos megváltoztatását, egyebekben pedig arra ösztönözték a háborúzó feleket, hogy teljesítsék a hágai konferencia tűzszüneti felhívásait és egyéb ajánlásait.17 A közép- és kelet-európai országokban emiatt is érthetően erősödött az aggodalom. Az első hónapok tapasztalatai alapján sem a politikai elit, sem a közvélemény nem lehetett optimista a várható nyugati reagálást illetően, még abban az esetben sem, ha a polgárháború nemzetközivé szélesedne. Az új stratégiai koncepció Mindeközben a NATO saját magával volt elfoglalva, egy magas rangú tervezőcsoport már hosszabb ideje a szervezet új stratégiai koncepcióján dolgozott, amelyet 1991 novemberében a római csúcstalálkozón fogadtak el. A koncepció figyelemre méltó megállapításokat tartalmazott a kelet-közép-európai régióval kapcsolatban. Miután a részvevők leszögezték, hogy a korábbi fenyegetettség nem létezik többé, kijelentették, hogy az újabb „kockázatokat" nehéz előre látni és felmérni. A Szövetség biztonságát érintő kockázatok ugyanis feltehetően „sokkal kevésbé számláznák a tagállamok területe ellen végrehajtott, előre megfontolt agresszióból, mint inkább annak az instabilitásnak a következményeiből, amely Közép- és Kelet-Európa számos országának súlyos gazda68 Külpolitika
