Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1995 (1. évfolyam)
1995 / 1. szám - BUDAPEST: KELLÜNK-E NEKIK? - Valki László: A NATO keleti politikájának alakulása
A NATO keleti politikájának alakulása sági, társadalmi és politikai nehézségeiből — ideértve az etnikai rivalizációt és a területi vitákat — fakadhat".18 Látható, hogy a NATO elemzői lényegében véve helyesen értékelték a térségben kialakult helyzetet, még akkor is, ha egyes esetekben az „etnikai rivalizáció" veszélyeit (például Magyarország és Románia között) messze túlértékelték. A gazdasági és társadalmi instabilitás számos ország tekintetében valóban permanens veszélyforrás maradt. Mindebből azonban nem vontak le olyan következtetést, hogy kelet-közép- európai politikájukon változtatni kellene. Az új stratégiai koncepció szerint ugyanis a térségben esetlegesen kialakuló feszültségek, „amennyiben korlátozottak maradnak, nem fenyegetik közvetlenül a Szövetség tagjainak biztonságát", következésképpen nem igényelnek semmilyen intézkedést a NATO részéről. A koncepció értelmében csak azok a konfliktusok vezethetnek „az európai stabilitást érintő válságos helyzetekhez, sőt fegyveres konfliktusokhoz", amelyekben „külső hatalmak is részt vesznek, vagy amelyek átterjedhetnek a NATO-országokra".19 Az idézett szöveg igen általánosan fogalmazott a lehetséges veszélyhelyzeteket illetően. A NATO szemmel láthatóan nem rendelkezett olyan hiteles forgatókönyvekkel, ameiyeket akar sajat belső nasznaiatara is össze tudott volna aihtaní. iiyen forgatókönyvek talán nem is lettek volna elkészíthetők. Az elemzők persze felsorolhatták az összes lehetséges veszélyforrást, de aligha tudtak többet mondani, mint a napi sajtó vagy a tudományosnak szánt tanulmányok. A magyar—román ellentétektől kezdve a lengyel—litván konfliktusokon keresztül az ukrán—román ellentétekig bezárólag számos veszélyforrást emlegettek, de csak azokról tudtak valami biztosat mondani, amelyek esetében a fegyveres összeütközés már javában folyt. A Szövetség tehát nem tartott szükségesnek semmilyen közös cselekvést abban az esetben, ha a feszültségek a kelet-közép-európai régióban „korlátozottak" maradnak és várhatóan nem terjednek át a NATO tagállamaira. Ez különösen annak fényében érdemelt figyelmet, hogy a dokumentum ezt követően megállapította: „A Szövetség biztonsági érdekeit más természetű kockázati tényezők is érinthetik, így többek között a tömegpusztító fegyverek elterjedése, a létfontosságú [energiajellátás megakadályozása, valamint a terrorista és szabotázsakciók." Ilyen esetekben a dokumentum szerint rendelkezésre állnak a NATO alapító szerződésének 4. cikkében előirányzott konzultációk, amelyek keretében, ha szükséges, sor kerülhet „az erőfeszítések koordinálására is, ideértve a Szövetség reagálását az [említett] kockázatokra".20 Mindez azt jelentette, hogy veszély esetén a Szövetség kész lett volna cselekedni — mondjuk — a közel-keleti térségben, a közép-kelet-európai régióban azonban csak akkor, ha a konfliktus a tagállamok megítélése szerint átterjedhet a NATO területére. A dokumentum olvasóiban így az a feltételezés alakulhatott ki, hogy a NATO eredeti funkciója megváltozott: továbbra is a tagállamok biztonságát védi ugyan, de már nem Európában. Ezt a következtetést csak valamelyest árnyalta a koncepció egy további eleme, miszerint a NATO-nak politikai eszközök felhasználásával mindent meg kell tennie annak érdekében, hogy a konfliktusok egy korai szakaszban megoldódjanak, más szavakkal, növelnie kell válságkezelő képességeit. Ez a megállapítás mindenesetre arra utal, hogy az 1995. tavasz 69
