Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1995 (1. évfolyam)
1995 / 1. szám - BUDAPEST: KELLÜNK-E NEKIK? - Valki László: A NATO keleti politikájának alakulása
A NATO keleti politikájának alakulása ben, amely bármilyen módon fenyegethette volna a NATO tagállamait,n Azt hitték, az Öböl-háború tapasztalatai arra indították a NATO vezető tagállamait, hogy a szövetség érdekeit, ha kell a Közel-Keleten, ha kell, Közép-Kelet-Európában is megvédelmezik. Feltételezték, hogy az új demokráciák további sorsa, függetlenségük és területi integritásuk megőrzése nem közömbös egyetlen NATO-tagállamnak sem. Azt indokoltnak tartották, hogy a szövetség vezetői nem kívánnak egyetlen kívülálló országnak sem védelmi garanciákat nyújtani — s ennek érdekében az alapító szerződésen változtatni -, de úgy vélték, erre nincs is szükség. A nemzetközi jogászok egy része nem tulajdonított messzemenő jelentőséget az említett szerződés 5. és 6. cikkében foglalt területi korlátozásoknak.12 Azt gondolták, hogy ami megtehető volt az Öböl-háborúban, szükség esetén megtehető lesz máshol is. A NATO egy hónappal később, 1991 júniusában elfogadott koppenhágai állásfoglalása megerősíteni látszott az említett reményeket.13 Az állásfoglalásban ismét felbukkan a kulcsmondat („biztonságunk elválaszthatatlanul összefügg minden más állam biztonságával"). Az ugyanekkor kiadott zárónyilatkozat szerint „az Öböl-háború megmutatta, hogy egy interdependens világban ... készen kell állnunk azoknak az előre nem látható íejieményeknek a kezelésére, amelyek ugyan meghaladjak hagyományos szövetségi érdekeltségünket, de amelyek közvetlenül érinthetik biztonságunkat. ... A világban végbemenő, biztonságunkra kiható események legitim tárgyát képezik konzultációinknak, szükség esetén [tevékenységünk] koordinálásának".14 Mindez világos beszédnek tűnt, amit akár Közép- és Kelet-Európára is lehetett vonatkoztatni. A koppenhágai konferencián elfogadott harmadik dokumentum azonban — mintha túl ambiciózusnak tartotta volna a fenti megállapítást — gondosan felsorolta a NATO fő funkcióit Európában, és ezek között már nem szerepeltek a szövetség védelmi övezetén kívül eső területek.15 A szervezet állásfoglalása Közép- és Kelet- Európára nézve csak annyit tartalmazott, hogy az „európai architektúra" fő elemeinek — a NATO-nak, az EBEE-nek, az Európai Közösségnek, az Európai Tanácsnak, valamint a regionális szerveződéseknek — összefüggő hálózatot képezve együtt kell működniük a kontinens biztonsága érdekében. A NATO a maga részéről csak annyit ajánlott fel, hogy szélesíteni fogja együttműködését a térség katonai és civil biztonság- politikai szakértőivel. 1991 augusztusában jött el az a pillanat, amikor végképp egyértelművé vált, hogy milyen fenyegetéstől tart a NATO és kitől védené meg a térség biztonságát. A moszkvai puccskísérlet harmadik napján a tagállamok külügyminiszterei Brüsszelben találkoztak és megvitatták a Szovjetunióban kialakult helyzetet. „Figyelembe véve a közép- és kelet-európai államok növekvő aggodalmát — jelentették ki a tanácskozás résztvevői —, ismét kifejezzük azt a meggyőződésünket, hogy biztonságunk elválaszthatatlanul összefügg minden más európai állam biztonságával, különösen, ami az új demokráciák biztonságát illeti. Elvárjuk a Szovjetuniótól, hogy tartsa tiszteletben minden állam területi integritását és szuverenitását Európában."16 A figyelmeztetés félreérthetetlen volt. Az Észak-atlanti Tanács voltaképpen azt közölte a puccs szervezőivel, hogy 1995. tavasz 67
