Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1995 (1. évfolyam)
1995 / 3-4. szám - NATO-DILEMMÁK - Tolnay László: Növekvő "euroszkepticizmusunk" forrásai
Növekvő „euroszkepticizmusunk" forrásai rülhetetlenül különös súlyt kap akkor, ha figyelembe vesszük, hogy elsősorban ezeknek a hatalmaknak a kezében van az európai integráció továbbvitelének a kulcsa. Ebbe az összképbe helyezhető el az orosz kérdés is. Kicsi a valószínűsége annak, hogy Oroszország a jelenlegi, vagy a bővítés során taggá váló hatalmakhoz hasonló státuszt kaphatna a NATO, illetve az EU közösségén belül. Egy ilyen lépés megváltoztatná azok jellegét, felborítaná struktúrájukat. Következésképpen csak különleges, az érdekelteknek kölcsönösen megfelelő viszony kialakítása képzelhető el a jövőben. Kérdés azonban, hogy ez milyen feltételek mellett lesz megvalósítható, különös tekintettel a közép- és kelet-európai országok csatlakozási törekvéseire. Érthető a nyugati hatalmak, mindenekelőtt az Egyesült Államok óvatossága az euro- atlanti intézmények keleti irányú kibővítésében, amikor annak az oroszországi belső folyamatokra gyakorolt hatását vizsgálják és nem kívánják megzavarni a demokratizálódás, a stabilitás létrejötte irányába mutató tendenciákat. Felmerül azonban a kérdés, hogy Oroszország demokratikus fejlődésének, az ezt megalapozó politikai és gazdasági stabilitásnak mely foka lesz az, amikor a közép- és kelet-európai országok az orosz helyzet függvényében elérhetik integrációjuk megvalósulását. A korábban felvázolt orosz külpolitikai magatartás irányultsága arra enged következtetni, hogy Oroszország változatlanul befolyása alatt kívánja tartani a kontinensnek ezt a régióját, és kicsi a valószínűsége ann^k, hogy erről „belső stabilizálódását" követően kész lenne lemondana. Moszkva minden bizonnyal arra fog törekedni — aminek jelei már most is megmutatkoznak —, hogy Európában olyan biztonsági architektúra jöjjön létre, amelyet közvetlenül is befolyásolhat, amelyben érdekeinek megfelelő vétójoggal rendelkezik. A közép- és kelet-európai országok befolyása a nagyhatalmi „játéktérre" rendkívül korlátozott. A különböző, többnyire protokolláris alkalmakkor elhangzó nyilatkozatok konkrétságot nélkülöző, többnyire általánosságokat tartalmazó megállapításai nem sok támasztékot adnak a valós szándékok megismeréséhez. Egyelőre az látszik valószínűnek, hogy a Nyugat megelégszik azzal, ha különböző „ígérvényekkel" elérheti a térség viszonylagos stabilitásának fennmaradását, illetve az esetleges válságok korlátok között tartását. Részben ezzel összefüggésben vizsgálhatók a nemzeti kisebbségekkel kapcsolatos problémák megoldását célzó nyugati kezdeményezések is. Elatásuk egyelőre marginális. A tapasztalatok azt mutatják, hogy e téren tartós feszültségekkel kell számolni, amennyiben a kiváltó okok felszámolására nem történnek az eddigieknél határozottabb, kötelezettségeket is tartalmazó intézkedések. Az egyes országokban elburjánzó nacionalizmus, amely identitásuk feladására szeretné kényszeríteni a nemzeti kisebbségeket, ismétlődő feszültségek forrása lehet a kelet-, és közép1995. ősz—tél 155
