Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1995 (1. évfolyam)
1995 / 3-4. szám - NATO-DILEMMÁK - Meiszter Dávid: Bizonyosságok és dilemmák
Bizonyosságok és dilemmák NATO-ba törekvésünk közvetett motivációját az ország modernizációs (értsd ezen: felzárkózás a fejlett Európához) politikájában vélem felfedezni. Modernizációs filozófiánk fő eleme integrációs politikánk, melynek krédóját a következőkben tudnám összefoglalni: abszolút érdekünk az euro-atlanti közösség (térség) szerves részévé válni, azaz bekerülni Európa valamennyi tágan értelmezett integrációs intézményébe (OECD, EU, ET, NYEU, NATO, EBESZ), illetve ahol már tagok vagyunk, ott a tagság nyújtotta lehetőségekkel maximálisan élni. A bejutás preferált sorrendje (tehát, amelyik a legjobban szolgálná az ország érdekeit, azaz a legkedvezőbb feltételeket nyújtaná problémáink megoldásához): 1. OECD 2. EU 3. NATO lenne. Ezzel szemben a jelenlegi tényleges helyzet: EBESZ-tagság, ET-tagság, társult partnerségek ( EU, NYEU, Békepartnerség) megléte, a többiek közelebbi vagy távolabbi ködös derengése. Sőt a preferált sorrenddel szemben jól érzékelhető jelzések alapján megjövendölhető, hogy a teljes jogú csatlakozás valószínű sorrendje: 1. OECD, 2. NATO—EU párhuzamosan (ez esetben időben mindkettő távolabb) vagy NATO-tagság először (ez esetben időben valamivel közelebb). Ha az utóbbi variáció jönne be, el kell fogadnunk — mit is tehetnénk mást? —, de vigyázva, nehogy erre való hivatkozással az EU-társulásunk tartós parkoló pályává váljék. Ezen állításomat magyaráznom kell, nehogy pejoratív kicsengése félreértéseket keltsen. A NATO-tagságot ez esetben is nemcsak „a másikat nem ajánlják" kiszolgáltatottsági kényszerűségből (értsd: reálpolitika) kell elfogadnunk, hanem azért is, mert a NATO-ba jutás, bár a szervezet alapvetően védelmi—politikai szövetség, egy lépés a gazdasági integráció irányában, amennyiben tagsága, a „klubhoz tartozás" gyorsíthatja a teljes integrálódáshoz vezető reálfolyamatokat. Megítélésem szerint van még egy közvetett ok NATO-törekvéseink mögött. Ez az Északatlanti Szerződés preambulumának egyik bekezdéséből következik, melyben a szerződő felek bejelentik azon elkötelezettségüket, hogy: „megőrzik a szabadságot, népeiknek a demokrácia, az egyéni szabadság és a jog uralmán alapuló közös örökségét és civilizációját". Mivel Magyarországon a demokratikus erők — kivétel nélkül — magukénak vallják ezeket az elveket, csak természetesnek lehet nevezni azt, hogy a kormány e szervezethez való csatlakozásra törekszik. Sajátos helyzetünkből következően ezt a törekvést felerősíti a demokratikus fordulat legitimálásának, az átalakulási folyamat visszafordíthatatlan jellegének „igazoltatási" kényszere, a politikai stabilitás nemzetközi elismertetésének kínzó óhaja. Ennek megértéséhez talán elég lesz ismertetnem egy részt az Északatlanti Szerződés egy ritkában idézett cikkéből, a 2. cikkből: „A Felek...megerősítik szabad intézményeiket, biztosítják azoknak az elveknek jobb megértését, amelyeken ezek az intézmények nyugszanak, és kifejlesztik a stabilitás és jólét előmozdítására alkalmas körülményeket". A NATO-ba, a „legek" klubjába való felvétel természetesen mindennek a Nyugat általi igazolása lenne, és kétségtelen, hogy az ország pozitív képét vetítené partnereink elé — annak minden számunkra kedvező következményével együtt (például a külföldi tőke iránti vonzerő növekedése, hogy csak egyet említsek). 1995. ősz—tél 139