Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1995 (1. évfolyam)
1995 / 3-4. szám - NATO-DILEMMÁK - Meiszter Dávid: Bizonyosságok és dilemmák
Meiszter Dávid Miért e segítség? Ezek után talán érthető, miért hangzanak időnként hangos dobpergésnek a médiában a NATO-val kapcsolatos jelszószerű megnyilvánulások: NATO-ba! minél hamarabb! lehetőleg elsőként! ha csoportosan, akkor feltétlenül az első körben! Ez persze nem új jelenség. NATO-politikánk bizonyos túlexponálása tapasztalható volt már a korábbi kormánykoalíció idején is. A túlzott expozíció mögött azonban eltérő megfontolások húzódtak, illetve húzódnak meg. Az első koalíciós kormány idején — a fenti elvek vállalásából következő, alapjában véve nyugatorientált (értsd: a Nyugathoz való felzárkózást szorgalmazó) külpolitikán túl — az e téren elérni remélt sikerekkel kívánták ellensúlyozni azt, hogy a biztonsági háló egyéb rétegei szövésében nem voltak igazán sikeresek, időnként kontra-produktív politikát folytattak. A második koalíciós kormány esetében is bizonyos értelemben ellensúlyozással állunk szemben. Anélkül, hogy kétségbe vonnám a kormány NATO-törekvéseinek őszinteségét, nyilvánvalónak tűnik, hogy az elkötelezettség únos-untalan megerősítésével ellensúlyozni kívánják az ezzel kapcsolatos feltételezett (egyik-másik ellenzéki párt által gyakran sugalmazott) kételyeket, illetve a választásokat megelőzően és azokat követően egyik-másik politikus nem éppen szerencsés, félreérthető és félremagyarázható megnyilatkozását. Közrejátszhat a közép-kelet európai régió országainak rivalizálása is, mint egy-egy belülről nem feltétlen következő lépést kiváltó kényszerítő körülmény. Végül szerepük lehet egyes hazai katonai köröknek is. Az adott gazdasági helyzetben ugyanis csak a NATO-követelményekkel operálva reménykedhetnek a nagyobb vagy legalább a szintentartó költségvetési szelet biztosításában. De valószínűleg közrejátszik annak tudatosodása is, hogy az Európai Unióba való integrálódásunk, biztonságunk valódi „lebetonozása", egy erősen elhúzódó folyamatként rajzolódik ki, ezért „jó lesz ráharapni" arra, ami időben közelebbinek és elérhetőbbnek látszik. E némileg elmarasztaló értékelés láttán joggal felvethető: jó, lehet, hogy kormányunk néha kissé eltúlzottan fejezi ki NATO-kapcsolódás iránti elkötelezettségét, de mitől esett pánikba a többi közép-kelet-enrópni ország? A válasz, azt hiszem, eléggé kézenfekvő. Ok is látják a veszélyt, amit Antall József rendkívül határozottan fogalmazott meg 1990-ben a párizsi csúcsértekezleten: nehogy egy új fal — a szegénység fala — emelkedjék a leomlott berlini fal helyén. Látják ennek közvetlen veszélyét, de látják az áthidaló utat is. A baj csak az, hogy ezen az úton egyre több az akadály, és félő, hogy az azokkal való állandó ütközések egy másik vágányra terelik őket. Innen már csak egy lépés a gondolat: ha nem lehet a célhoz közvetlenül vezető főúton eljutni, meg kell próbálni a kis kerülővel ugyan, de végül is ugyanoda vezető utat. Most pedig nézzük meg a túloldalt. Miért akarják a NATO-tagállamok (ezúttal csak az egyszerűség kedvéért említem valamennyit megkülönböztetés nélkül) szövetségük bővítését? Ez egy szerteágazó kérdéskör. Boncolgatásába nem merészkedek bele. Mind140 Külpolitika
