Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1995 (1. évfolyam)
1995 / 3-4. szám - NATO-DILEMMÁK - Meiszter Dávid: Bizonyosságok és dilemmák
Bizonyosságok és dilemmák Meiszter Dávid A mikor eleget teszek a Szerkesztőség felkérésének, szeretném egyértelműen leszögezni: magaménak vallom a magyar külpolitika három (gyakran prioritásnak nevezett) stratégiai célkitűzését, és ebből következően állítom, hogy Magyarországnak a NATO-ban a helye. Ez a meggyőződésem azonban nem akadályoz meg abban, hogy e kérdés sok vonatkozásán elgondolkozzam, s ahol indokolt, feltegyem kérdőjeleimet és elmondjam saját véleményemet a csatlakozás módjáról. Mindezt azért is teszem, mert remélem, hogy a bizonytalan pontok tisztázása azok erőfeszítéseit segíti, akik Magyarország NATO-csatlakozását külpolitikánk sarkalatos céljának tekintik. Biztonságpolitikai filozófiánk Az első kérdés, melyet fel kell tennem, elég prózaian hangzik: miért is kell nekünk a NATO? Tudom, egyeseknek e kérdés felvetése nem csak prózainak, hanem feleslegesnek is tűnhet fel, mondván, ezen már túl vagyunk, s immár öt éve „menetelünk" a NATO felé. Ám ha jól belegondolunk, az egész kérdéskört valójában még nem tettük mikroszkóp alá. Eddigi rohamainkat ugyanis nem ritkán úgymond „lendületből" (értsd: napi politikai megfontolásokból) tettük, és ezért talán nein lesz felesleges ezúttal azzal kezdeni, hogy megnézzük: mi is az az alapmotiváció, amely a magyar politikát — mindkét eddigi kormánykoalíció alatt — töretlenül a csatlakozás irányába hajtja. A kiinduló pont az, hogy van egy biztonságpolitikai filozófiánk, amelynek szerves része a NATO-tagság. E filozófia értelmében egy több rétegből álló védőháló hivatott garantálni az ország biztonságát. A rétegek számáról, összetételéről többféle elképzelés is forgalomban van, de a lényeget illetően még a konkrétumokat eltérően magyaráA magyar külpolitika mai — majd' fél évszázad eltelte utáni első — gyökeres irányváltásának időszakában kiváltképp fontosnak tartjuk, hogy azok a politikusok és szakemberek, akik közvetve vagy közvetlenül részt vesznek a külpolitika formálásában, osszák meg a szűkebb nyilvánossággal „magánvéleményüket", mondják el dilemmáikat a valóban történelmi váltásról. Úgy véljük, ma igen nagy szükség van arra, hogy megismerhessünk olyan gondolatokat, amelyek — a szokványos figyelmeztetéssel — „a szerző személyes álláspontját tükrözi, és nem tekinthető intézménye hivatalos véleményének". Elsőként Meiszter Dávidot kértük föl kérdőjelei fölvetésére. 1995. ŐSZ—tél 137
