Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1995 (1. évfolyam)

1995 / 3-4. szám - NATO-DILEMMÁK - Valki László: Szeret,nem szeret... (A NATO-kibővítés kérdőjelei)

A NATO-kibó'vítés kérdőjelei

Corporation szakértői joggal emlékeztetnek arra, hogy az oroszok szívesen látják Németországot a NATO-ban, hiszen egy, a nemzetközi erőkbe integrált Bundeswehr számukra nem lehet veszélyes és egy politikailag integrálódott Bonn is megnyugtatóbb a környezetére.82 Ugyanígy — állapítják meg az amerikai szakértők — egy tagállamként magát biztonságban érző Lengyelország „valószínűleg kevésbé lesz oroszellenes beállítottságú és inkább érdekelt lesz az együttműködésben, ... mint egy [bizonytalan] Lengyelország, ismét beágyazódva a Németország és Oroszország közötti történelmi- geopolitikai dilemmákba".83

Többen azt állítják nyugaton, hogy a kockázatok miatt nem most kellene a kibővítést végrehajtani, hanem csupán akkor, ha Oroszországban tényleg szélsőséges erők jutnának hatalomra vagy bárki felélesztené a korábbi expanzív birodalmi politikát. Michael Brown szerint akkor alakulna ki veszélyhelyzet, ha az alábbi szituációk bármelyike állna elő:

— Oroszország felmondaná a bécsi haderőcsökkentései szerződést;

— csapatösszevonásokat hajtana végre a nyugati határvidékeken,

— katonai fenyegetést alkalmazna a közép- és kelet-európai vagy a balti országokkal szemben;

— felhagyna az atomfegyverek számának csökkentésére irányuló programmal;

— nem tartaná tiszteletben Ukrajna szuverenitását, Ukrajnát és Belaruszt az orosz föderációba integrálná vagy a FAK-at föderációvá alakítaná át.84

Brown nyugati szakértőkre hivatkozik, akik szerint Moszkvának legalább egykét évnyi időre lenne szüksége ahhoz, hogy a közép- és kelet-európai vagy a balti országokat valóban veszélyeztető katonai felvonulást hajtson végre. Ezalatt az idő alatt gyorsan lebonyolíthatók lennének a tárgyalások, a közép- és kelet-európai országokat valójában hetek alatt fel lehetne venni a NATO-ba.

Ez az álláspont azonban meglehetősen naív (vagy hipokrita) vélekedést tükröz. Akik ezt vallják, nem tudják vagy nem akarják tudni, hogy az említett esetben a kibővítésre már túl későn kerülne sor. Mint Kissinger megjegyzi, „nem bölcs dolog a tűzkár elleni biztosítás megkötésével addig várni, amíg a ház lángba borul" 85 Szerinte ugyanis könnyen megeshet, hogy egy szélsőséges moszkvai diktatúra létrejötte megint csak arra indítaná a NATO-t, hogy ne bővítse tagságát, mert azzal csak provokálná az új diktátorokat. Ráadásul a helyzetet az orosz diplomácia ügyesen kihasználná, egy ideig azt a benyomást keltve, hogy valójában nem is kíván expanzív politikát folytatni. Flasonló következtetésre jut William Safire is, aki szerint a védelmi vonalat „most kellene kelet felé kitolni, amíg Oroszország gyenge és saját [konszolidációjával] van elfoglalva, nem pedig később, amikor egy ilyen lépés már elviselhetetlen provokációt jelentene egy szuperhatalom számára".86 Nem valószínű ugyan, hogy Oroszország a belátható időben ismét szuperhatalmi státusra tenne szert, az amerikai publicista érvelése azonban helytálló. Katonailag

1995. ősz—tél

123