Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1995 (1. évfolyam)
1995 / 3-4. szám - NATO-DILEMMÁK - Valki László: Szeret,nem szeret... (A NATO-kibővítés kérdőjelei)
Vnlki László belpolitikai fordulat esetén ismét súlyos fenyegetést jelenthet a nyugati civilizációval szemben. Egyrészt közvetlenül, másrészt a nukleáris technológia vagy a robbanófejek harmadik országok részére történő átadásával. Oroszország emellett nagy pusztító erejű hagyományos fegyverek szállításával komoly támogatást nyújthat a különböző helyi háborúkban részt vevő feleknek, hozzájárulva ezzel a háborúk eszkalációjához. Nem szabad tehát növelni az orosz paranoiát a kibővítéssel kapcsolatos terveink állandó hangoztatásával, állapította meg egy beszédében Sam Nunn, majd így folytatta: „Az orosz demagógok azt állítják, hogy Oroszországnak új, erős birodalmat kell létrehoznia az expanzív Nyugatról jövő fenyegetés elhárítására. Mindig széles mosollyal fogadják, valahányszor a NATO határainak kiterjesztését emlegetjük."78 Az amerikai szenátor valóságos ellentmondásra mutatott rá, és bizonyosak lehetünk abban, hogy a szélsőséges erők feloldhatatlannak találják azt. Reakciójuk tehát kétségkívül kedvezőtlen lesz; a kérdés csak az, hogy milyen mértékben. A jobb- és baloldali szélsőségesek ugyan bizonyára nagy hangerővel fognak szónokolni a NATO „terjeszkedésének" veszélyeiről, de nem ez határozza majd meg az orosz belpolitika alakulását. A nemzetközi kapcsolatok eseményei távolról sem befolyásolják oly nagy mértékben az orosz belpolitikát, mint azt sokan állítják. Egyébként pedig — nem kis részben éppen a Nyugat halogató taktikájának eredményeként — a küszöbön álló orosz elnökválasztás előtt konkrét formában szóba sem kerül a kibővítés kérdése, a törvényhozási választáson pedig már túl vagyunk. Ennél is fontosabb azonban, hogy a felvétel semmiképpen sem drámai módon, egyik napról a másikra valósulna meg, meglepetés senkit sem érne.79 A tárgyalások minden bizonnyal elhúzódnak, s ennek során pontosan figyelemmel lehetne kísérni az orosz belpolitika alakulását. A tárgyalások befejeződése után pedig újabb idő telne el, amíg a tizenhat ország ratifikálná a csatlakozási megállapodásokat. így az orosz politikai erőknek elegendő idejük lenne arra, hogy hozzászokjanak a NATO kibővítésének gondolatához. Egyébként is, a Nyugat és Oroszország viszonyát nem kizárólag a kibővítés kérdése határozza meg, hanem más, tartós érdekek is.80 Az egytényezős filozófiák mindig helytelen következtetések levonásához vezetnek. Moszkva a kibővítés után is érdekelt lenne az együttműködés valamilyen szintjének fenntartásában, és a Nyugatnak érthető okokból a későbbiekben is visszafogottan kellene viselkednie Oroszországgal szemben. Lényegében — vonja le a következtetést Peter Rodman — addig nem lesz objektív oka valamilyen konfliktus kialakulásának, amíg Oroszország nem kérdőjelezi meg az 1989 után kialakult új status quot Közép-Európá- ban.81 Az orosz politikusok egy szavát sem hiszik el nyugati kollégáiknak, amikor az utóbbiak azt állítják, hogy a NATO kibővítésével Oroszország biztonsága is növekedne. Pedig ez a hipokritának tartott állítás nem nélkülöz minden alapot. A Rand 122 Külpolitika
