Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1995 (1. évfolyam)
1995 / 3-4. szám - NATO-DILEMMÁK - Valki László: Szeret,nem szeret... (A NATO-kibővítés kérdőjelei)
Vnlki László első szabadon megválasztott kormány kitöltötte az idejét, s valószínűleg ez lesz a helyzet a jelenlegivel is. A többi országban voltak ugyan kormányválságok, de azok rendkívüli választások kiírásával rendre megoldódtak. Az az instabilitás, amelyre a fenti ellenérvek megfogalmazói utalnak, nem azonos a térség politikai elitjeiben kialakult bizonytalansági érzésekkel, így az említett aggályok túlzottnak nevezhetők. A nyugati ellenzők is éppúgy hivatkoznak a kibővítés magas költségeire, mint a keletiek. Sokan úgy vélik, hogy a közép- és kelet-európai országok a Nyugat közvetlen segítsége nélkül nem képesek kiépíteni modern, NATO-kompatibilis haderejüket. „A Kongresszusban nagy többséggel keresztülmenne a kibővítésről szóló határozat, csak árcédulát ne tűznének mellé" — jelentette ki Sam Nunn.59 A nyugati politikusoknak azonban éppolyan kevés fogalmuk lehet a költségekről, mint a keleti kollégáiknak; minden ezzel kapcsolatos következtetés csak spekuláción alapszik. Valójában keleten és nyugaton egyaránt politikai döntés kérdése, hogy milyen árat szabnak a kibővítésnek. A kibővítés ellenzőinek legkedvesebb és leghatásosabbnak szánt ellenérve azonban az „orosz medve" felbőszítésének veszélye. Se szeri, se száma azoknak a nyilatkozatoknak és írásoknak, amelyek Moszkva ellenzésére hívják fel a figyelmet. Az „orosz kérdés" Kezdetben, a rendszerváltás után ez nem volt kérdés, hiszen a NATO hallani sem akart tagjai létszámának növeléséről, Oroszország és a nyugati nagyhatalmak pedig az új világrend mézesheteit élték.60 Egy ideig úgy tűnt, mintha az orosz politikai vezetés a Nyugattal való együttműködésben látta volna saját helyzete konszolidációjának legfontosabb feltételét. Aztán Oroszországban valami megváltozott. A belpolitikai frontok átrendeződtek, a nacionalisták és a „centristák" mind élesebben bírálták a jelcini vezetést annak „nyugatbarát" politikája miatt. A sajtóban és a diplomáciai érintkezésben egyre-másra jelentek meg olyan nyilatkozatok, amelyek konfrontációs hangvételűek voltak. Jelcin, mint emlékezetes, 1993 augusztusában még azt mondotta Varsóban, hogy nem látja akadályát a NATO kibővítésének.61 1993 szeptemberében azonban már ezt írta Clintonnak: „Kétségtelen, hogy nemcsak az [orosz] ellenzék, hanem a mérsékeltek is úgy tekintenének egy ilyen lépésre, mint az ország újbóli elszigetelésére, amely akadályozná az utóbbi csatlakozását az euro-atlanti térséghez. ... Általában véve azt szeretnénk, ha a NATO- hoz való viszonyunk valamivel magasabb hőfokú lenne, mint a [NATO] viszonya Kelet-Európával."62 Az 1993-ban nyilvánosságra hozott új orosz katonai doktrína szintén elutasította a kibővítés gondolatát. A doktrína a külső veszélyforrások között említette a 116 Külpolitika
