Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1995 (1. évfolyam)
1995 / 3-4. szám - NATO-DILEMMÁK - Valki László: Szeret,nem szeret... (A NATO-kibővítés kérdőjelei)
Valki László fővárosában. A bárhonnan hazatérő közép-kelet-európai külügyminiszter repülőtéri sajtókonferenciájáról tudósítva a tömegtájékoztatási eszközök rendszerint egyetlen hírt emeltek ki: azt, hogy a meglátogatott állam vezetői melegen támogatják az adott ország felvételét a NATO-ba (vagy az Európai Unióba, szerencsés esetben mindkettőbe). Ugyanez vonatkozik a szakirodalomra és a napi sajtóban megjelent cikkekre is. A szerzőknek más sem jutott eszébe, mint ama akácfalevél. A gondolatok mélységét avagy a következtetések tartalmát illetően úgyszólván semmilyen különbség nem volt kimutatható a kutatóintézeti vagy egyetemi szakértők és a szakértő újságírók fejtegetései között. Kellenek-e nekünk? Ez a kérdés arra irányul, hogy voltaképpen miért is akarnak a közép- és kelet-európai országok tagjai lenni az Észak-atlanti Szövetségnek.2 Sajátos módon ezzel a hazai és a külföldi szerzők bővebben sohasem foglalkoztak; magától értetődőnek tartották, hogy az érintett országok szívesen csatlakoznának a szervezethez. A magyarázat részben a térség országainak bizonytalan közérzetében keresendő, amely mindenekelőtt történelmi gyökerekből táplálkozik. Nehéz megállapítani, hogy milyen hosszú az az időszak, amely egy-egy politikai elit történelmi tudatát meghatározza. Bármilyen időtávot veszünk is azonban alapul, egyik közép- és kelet-európai nép sem érezhette magát különösképpen szerencsésnek: az utóbbi évszázadokban valamennyien önálló állami — később nemzetállami — létük megteremtésével vagy visszaszerzésével voltak elfoglalva. Sorsukat a török, az osztrák, az orosz és a porosz birodalmak egymás között folytatott háborúi, illetve a közép- és kelet-európai népek (sikertelen) szabadságküzdelmei határozták meg.3 A szlovákoknak korábban sohasem volt önálló államuk, a magyarok, a csehek és a lengyelek elveszítették azt, és valamennyien csupán a két világháború között élhettek meg egy rövid függetlenségi időszakot, amelynek aztán a német és a szovjet birodalom terjeszkedése vetett véget. A közép- és kelet-európai politikai elitek tudatát persze a legerőteljesebben a közelmúlt személyesen megélt tapasztalatai határozzák meg. Antall József, Horn Gyula, Václav Havel vagy Jacek Kuron generációjának — ha igen fiatalon is — még voltak világháborús élményei, míg Kovács László, Ján Carnogursky, Václav Klaus vagy Lech Walesa és kortársai tudatát — ugyancsak viszonylag fiatal korban — az '56-os forradalom, majd később, immár felnőttként, '68 prágai tavasza formálhatta. Az utánuk következő korosztályoknak már csak a szocialista rendszer utolsó évei-évtizedei jutottak, így számukra csupán a lengyel szükségállapot évtizede jelenthetett közvetlen személyes élményt. Ennek ellenére a harmincas-negyvenes- ötvenes, sőt talán a hatvanas években született generációk gondolkodásában is 98 Külpolitika
