Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1995 (1. évfolyam)
1995 / 1. szám - WASHINGTON: KELLENEK-E NEKÜNK? - Brzezinski, Zbigniew: A megtervezett Európa
A megtervezett Európa Az elképzelés bírálói bizonyára a legsötétebb szcenáriót vetítik majd előre, midőn mindenfajta újabb kötelezettség ellen érvelnek — nevezetesen az Egyesült Államok rizikóját, ha valamilyen közép-európai konfliktusba keveredik. Bár egy ilyen konfliktus valószínűsége kicsi, jó, ha szembenézünk a következőkkel: Csakugyan megőrizheti-e passzivitását a NATO, ha újfajta agresszió jelentkezik? Egy közép-európai invázió esetén nem érezné-e Amerika és Európa veszélyben magát? Nem igényelné-e ott a közvélemény az erőteljes reagálást? Végül, de nem utolsósorban, nagyobb vagy kisebb volna a valószínűsége egy ilyen támadásnak, ha mindenki tudná előre, hogy a NATO köteles reagálni? A legsötétebb szcenárió paradox módon olyan kérdéseket vet fel, melyek a NATO-kibővítést tulajdonképpen az elrettentés bizonyos formájaként erősítik meg — jóllehet az itt javasolt közeledést nem szabad úgy felfognunk, mint valami ellenséges kezdeményezést, hanem mint annak a nagyszabású építménynek egyik elemét, amelyet végül is azért emelnek, hogy átíveljen Eurázsián. A másik véglet képviselői viszont a jaltai konferencia közelgő ötvenedik évfordulója ürügyén kijelenthetik, hogy a szövetség kibővítésének elmaradása a második Jalta árnyékát vetíti elő — azaz egy sajátos orosz hatalmi övezet de facto elismerését a korábbi Szovjetunió és Közép-Európa területén. E vádakat csak táplálhatja, ha folytatódik a tétovázás és a ködösítés Amerikának az európai biztonságról alkotott hosszú távú elképzelései körül. Bár Oroszország jelenlegi állapotát és az új közép-európai valóságot tekintve egy újabb Jalta el sem képzelhető, az elnöki vezetőképesség fitogta- tása a legkevésbé sem fogja elhárítani az egyre erősebb kísértést: azt, hogy elmerüljünk a demagógiában Oroszországhoz és az európai jövőhöz fűződő kapcsolatunk kényes kérdéseiről szólva. Sok európai állam maradéktalanul helyeselne egy ilyen amerikai kezdeményezést. Mások tétováznak majd, esetleg kezdetben mindenestül elutasítják. Németország álláspontja eddig ambivalens volt, de meg akarja őrizni vezető szerepét az Európai Unióban, ennél fogva egyre inkább érdekelt abban, hogy a jelenlegi francia—német viszony átfogóbb francia—német—lengyel tengellyé szélesedjék, s ezáltal bővüljön az európai biztonsági együttműködés hatóköre. Nagy-Britanniának megvannak a maga sajátos okai arra, hogy a tágabb Európát részesítse előnyben a mélyebbel szemben — és az élet már csak olyan, hogy a tágabb Európának nem lehet kétharmad része biztonságos, egyharmada pedig veszélyes. Időbe és fáradságba telik, míg ezek a kezdeti európai attitűdök egyöntetű igenlésbe olvaszthatok. Mégis megtörténhet az elkövetkező években — de kizárólag amerikai vezetéssel. Az amerikai vezetés csak akkor számíthat visszhangra, ha Európa jövőjéről hosszabb távú elképzelése is van, tehát az amerikai—európai viszonyt a holnap közös céljaival határozza meg, és nem a tegnap félelmeivel. Mozgásterét tekintve a mai „Európa" még mindig Nagy Károlyét idézi: alapvetően nyugati Európa. Ennek az Európának amerikai védnökség alatt kellett állnia, egységét Franciaország és a megcsonkított 1995. tavasz 35
