Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1995 (1. évfolyam)
1995 / 2. szám - NEMZETEK ÉS KISEBBSÉGEK - Kardos Gábor: Megoldhatók-e az etnikai konfliktusok? (Közép-és kelet-európai tapasztalatok)
Kardos Gábor Ki nem fogja az etnikai konfliktusokat megoldani Közép- és Kelet-Európábán? Az etnikai konfliktusok, hasonlóan minden egyéb konfliktushoz, akkor a legveszélyesebbek, ha fegyveres formát öltenek. Ilyenkor különösen élesen vetődik fel a kérdés, kinek kellene megoldani a válságot, ha a közvetlenül érintett felek nem képesek rá, avagy nem is áll szándékukban. A jugoszláv válság ebben a kérdésben fontos tapasztalatokkal szolgál mind az alkalmazott elveket, mind az intézmények szerepét illetően. Az elveket illetően a legnagyobb vereséget a nemzetközi joguralom szenvedte el. A nyugati biztonságpolitikai közösség vezető hatalmai képtelenek voltak megakadályozni az egykori belső határok erőszakos de facto átrajzolását. Ezt jól mutatja a Krajinai Szerb Köztársaság megszületése, illetve az a béketerv, amely Bosznia-Hercegovina területi felosztásán alapul. Ugyanakkor ezt bizonyítja az a tény is, hogy amikor a Badinter- bizottság — az emberi és kisebbségi jogok helyzetét megvizsgálva — Macedónia és nem Horvátország elismerésére hívott fel, az Európai Unió és az Egyesült Államok pontosan fordítva járt el.13 Az intézmények szerepével kapcsolatban a legfontosabb tanulság a szervezetek és vezető tagjaik közötti viszonyra vonatkozik. A többszintű, különböző intézményeket magában foglaló kooperáció ugyanis kiváló lehetőséget teremtett a nagyhatalmak számára, hogy a szervezeteket maguk elé tolva elrejtőzzenek a közvetlen felelősség elől.14 Komoly csalódást keltett az Európai Unió, mely a válság révén kívánt biztonságpolitikai szereplővé válni a saját jogán és amelynek politikáját az „akciózás" jellemezte, tényleges lépések nélkül.15 Az amerikai habozás és az Észak-Atlanti Szerződéssel kapcsolatos jogi problémák miatt a Nyugat-Európai Unió az 1991. júliusi francia javaslatot követően lehetőséget kapott, hogy demonstrálja, képes egy nemzetközi válság kezelésére, a szervezet azonban elszalasztottá ezt a lehetőséget. Az EBEÉ bonyolult mechanizmusai ugyancsak képteleneknek bizonyultak bármiféle érdemleges eredmény elérésére. Az EBEÉ-ről egyértelműen bebizonyosodott, hogy olyan intézményi hálózatot épített ki, amelyet csupán „jó idő" esetén lehet alkalmazni, akkor tehát, amikor esély van a kölcsönös engedményeken alapuló megoldásra.16 A NATO esetében világossá vált az éles politikai megosztottság azok között a tagállamok között, amelyek béketeremtésre, azaz a béke kikényszerítésére is vállalkoztak volna, illetve a tagok másik csoportja között, amely csupán békefenntartásra és humanitárius segítségre volt hajlandó.17 Amint ismert, a NATO-államok második csoportja, így elsősorban Nagy- Britannia és Franciaország bizonyult erősebbnek. Az ENSZ megőrizte legitimáló funkcióját, de azt természetesen minden kérdésben a legkisebb közös nevezőn gyakorolta, így nem volt véletlen, hogy az UNPROFOR II. hatáskörét18 milyen óvatosan szabta meg a Biztonsági Tanács, illetve, hogy az ENSZ-békefenntartók elleni erőszakos akciók miért csupán meglehetősen lagymatag választ váltottak ki. 62 Külpolitika
