Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1995 (1. évfolyam)
1995 / 1. szám - MAGYAR KÜLPOLITIKA - Vásárhelyi Miklós: Külpolitika az átmenet korszakában
Vásárhelyi Miklós érdekek és természetes törekvések érvényesülnek, amelyeket fél évszázadig elfojtottak. Tehát: a szovjet függőség felszámolása, a történelmi hagyományokra épülő és nemzeti érdekeket kifejező európai orientáció, az ország biztonságának megteremtése és ami ettől elválaszthatatlan: a szomszédos országokkal való viszony tartós rendezése, aminek feltétele a kisebbségek jogainak biztosítása a nemzetközi dokumentumok és normák szellemében. A külpolitikai konszenzus évei Az egyetértés a célkitűzésekben biztosította a legutóbbi időkig működő külpolitikai konszenzust, amelyet csak a szélsőséges jobb- és baloldali erők kérdőjeleztek meg. Figyelemreméltó, hogy a korábbi parlamenti ciklusban ezt a konszenzust a legkiéle- zettebb belpolitikai viszályok idején is megőrizték a parlamentben képviselt politikai pártok. Igaz, ezt a konszenzus-teremtést megkönnyítette az a körülmény, hogy az Antall- és Boross-kormánynak nem kellett szembenéznie a kényes és elkerülhetetlenül vitákat kiváltó problémákkal, nem is kellett vállalnia az ezzel járó döntéseket. Ennek akkor még nem értek meg a nemzetközi feltételei. Nem nyújtott támadási felületet, de kísérletet sem tudott tenni arra, hogy kimozdítsa a holtpontról külpolitikánk és biztonságunk alapvető kérdését, a szomszédos országokhoz fűződő kapcsolatainkat. Ebben a tekintetben általában stagnálás, nem egyszer a viszony romlása, elmérgesedése volt tapasztalható. Aminek természetesen elsősorban az érdekelt országok és az említett kisebbségek látták kárát. Ebben az összefüggésben vitathatatlan érdeme ennek a külpolitikának a kezdeményezés, a magyar—ukrán alapszerződés megkötése. Még akkor is, ha a kormány saját tábora nyomásának enyhítésére kénytelen volt a ratifikációs vitában kijelenteni, hogy ez a szerződés nem szolgálhat precedensként. Az 1994-es választások nyomán hivatalba lépett koalíciós kormány ezen a területen is nehéz örökséget vett át. Kedvezőtlen volt a külső légkör, a társadalom pedig felkészületlen, tájékozatlan. így eleve számolni lehetett azzal, hogy a parancsolóan szükséges tárgyalások megindulása, alakulása és azok kimenetele a politika gyújtópontjába kerül és a külpolitikai konszenzus felborulhat. A külpolitika természetesen nem választható el a belpolitikától, és indokolt lehet a bírálat, sőt a szembefordulás is, de súlyos felelősséget vállal az, aki a közös, országos érdeket alárendeli a kortesbeszédek demagógiájának. Hadd említsem itt, hogy Nyu- gat-Európa több országában, és egyes skandináv államokban is jelenleg éles vita folyik a nemzeti szuverenitásról, az európai integrációról, illetve annak mértékéről, de egyik fél sem gyanúsítja azzal politikai ellenfelét, hogy az elárulná a nemzeti érdekeket. Viszont a hitleri rendszer utáni Németországban a szociáldemokrata ellenzék Konrad Adenauert „amerikai kancelláriként bélyegezte meg, a kereszténydemokraták pedig a szociáldemokratákat a „vörösök" ötödik hadoszlopának, Moszkva meglő Külpolitika
