Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1995 (1. évfolyam)
1995 / 1. szám - MAGYAR KÜLPOLITIKA - Vásárhelyi Miklós: Külpolitika az átmenet korszakában
Külpolitika az átmenet korszakában hosszabbított karjának titulálták. A diktatúrák bukása után nehezen alakul ki a parlamenti demokrácia etikája. A külpolitikai tevékenység mérlegének megvonásakor abból kell kiindulnunk, hogy kis ország vagyunk, egyike Közép-Európa kis országainak. Ezért érdekeink érvényesítése, célkitűzéseink realizálása nagyobb részt külső tényezőkön múlik és nem külpolitikánk hatékonyságán. Reálisan nem számíthatunk arra, hogy a mi törekvéseink nagyobb külső támogatásban részesülnének, mint bármelyik szomszédunké. Ezért célkitűzéseink megfogalmazásakor és diplomáciai tevékenységünk kifejtésekor rendkívül körültekintően, higgadtan kell eljárnunk. Nem szerencsés például, ha az európai integráció ütemének előrejelzéseire vagy a szomszédos országokkal kötendő megállapodások időpontjára vonatkozóan indokolatlanul derülátó, irreálisan korai dátumokat jósolunk. Ez zavart és félreértést okozhat. Egy kis országnak általában nehéz beletörődnie státuszába. Fokozottan áll ez olyan országokra, amelyek nagy történelmi múltra tekinthetnek vissza. Hiszen gyermekkorunktól fogva a tankönyvek arra emlékeztettek, hogy István király ezer évvel ezelőtt megteremtette az államiságot és a kereszténység felvételével Európához kötötte sorsunkat. Az Anjouk korában és Mátyás király uralkodása idején Magyarország európai nagyhatalom volt. A kiegyezés után pedig egy nagyhatalom egyenjogú részévé lett. Az idősebbik Andrássy Gyula közel egy évtizedig a monarchia külügyminisztere, s mint ilyen egyenrangú félként tárgyal az orosz, angol, francia, német külügyminiszterekkel. A történelmi Magyarország pedig a századfordulón az európai követelmények tükrében is liberális belpolitikát és nemzetiségi politikát folytatott. 1848-49-ben és 1956-ban Magyarország kivívta a világ csodálatát és elismerését. Sőt 1989 nyarán elsőként szabadult fel a szovjet gyámság alól és rázta le a diktatúra bilincseit. Mi erre büszkék lehetünk, de jelenlegi külpolitikai pozíciónk megítélésekor ez alig esik latba. Ennek a realitásnak le kell vonnunk a konzekvenciáit. Eles szemmel és nagy figyelemmel kell kísérnünk a nemzetközi kapcsolatok alakulását, tárgyilagosan mérlegelnünk saját helyzetünket, és arra törekednünk, hogy minél szélesebb külső támogatást nyerjünk el reális céljaink megvalósításához. Hiába vagyunk ugyanis meggyőződve célkitűzéseink helyességéről, igazságáról, méltányosságáról, egymagunk nem cselekedhetünk a siker reményében. Viszonyunk a szomszédokhoz Itt szólok a magyar külpolitika neuralgikus pontjáról, viszonyunkról a szomszédos államokhoz és kötelességeinkről a határokon túl élő magyarok iránt. Értelemszerűen elsősorban arról a két országról van szó (Románia, Szlovákia), ahol jelentős magyar kisebbség él, és ahol lehetőség nyílik a tárgyalásokra, mert Szerbia esetében még itt sem tartunk. Senki nem vonhatja kétségbe a magyar kormánynak azt a jogát, hogy a 1995. tavasz 17
