Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1990 (17. évfolyam)
1990 / 2. szám - Mezei Géza: Szocializmus egy fél országban
demokraták reménye, hogy a paritás elve ellensúlyozza majd a kommunisták meghatározó szerepét a párton belül, hamarosan csalókának bizonyult. Az egyesülés után az NSZEP a legnagyobb tagságú német párttá vált: a hatszázezer kommunistán és a hatszáznyolcvanezer szociáldemokratán kívül is sokan léptek be az új pártba, amelynek taglétszáma így 1948 közepéig hozzávetőleg kétmillióra emelkedett. A párt vezetősége nem utolsósorban erre a tényre hivatkozott, amikor hangsúlyozta, hogy az NSZEP „államépítő” párt, amelynek vezető szerepet kell játszania a demokratikus Németország felépítésében. Az egységpárt ambícióit az „össznémet” politikai szintéren jól tükrözte az alapító határozat, amely megállapította, hogy az NSZEP „a partikularista tendenciákkal szemben minden erejével síkra száll Németország gazdasági, kulturális és politikai egységéért. A szocialista mozgalom egysége Németország egységének legfőbb biztosítéka. Ez a szocializmus győzelmét is biztosítani fogja.”5 A munkáspártok megalakulásán kívül a szovjet katonai közigazgatás (SMAD) két polgári párt létrejöttét is engedélyezte: a Keresztény-Demokrata Unió (CDU) 1945. június 26-án berlini kiáltáványával lépett a nyilvánosság elé. Az egykori Centrum Párt politikusai és a Német Demokrata Párt korábbi tagjai mellett az ún. szakszervezeti szárny Jacob Kaiser és Ernst Lemner vezetésével képviselte a párton belül a társadalmi reform programját. A másik polgári párt, a Liberális Demokrata Párt (LDP) alapítói hasonlóképpen zömmel az egykori Német Demokrata Párt tagjaiból kerültek ki (Koch, Külz), s a párt egyebek között a magántulajdon, a „szabad gazdálkodás”, a politikai szabadságjogok maradéktalan biztosításáért szállt síkra. A négy politikai párt képviselői viszonylag hamar, 1945. június 14-én megalakították az „antifasiszta—demokratikus pártok blokkját” (Antifa-blokk), a tervezett népfrontpolitika keretét, amely a SMAD és az NKP—NSZEP kezében a pártrendszer manipulálásának meghatározó eszközévé vált. A Külügyminiszterek Tanácsa 1946 április végén kezdődő párizsi ülésén Molotov külügyminiszter ismételten elutasította azokat az amerikai szerződés-ajánlatokat, amelyek (az egyesített) Németországot 25 évre de- militarizálták és semlegesítették volna.6 Ehelyett továbbra is a Ruhr-vi- dék négyhatalmi ellenőrzésének kikényszerítését, s a szovjet jóvátételi igények megfelelő kielégítését szorgalmazta a szovjet külpolitika. Igaz, J. V. Sztálin 1946 októberében még visszautasította, hogy fokozódik a szovjet—amerikai feszültség, ám a Churchill fultoni beszédében elhangzott bírálatra, amely szerint „az oroszok megszállási övezetükben kommunista Németországot akarnak létrehozni”, válaszolva kijelentette: „Semmi meglepő sincs abban, hogy a Szovjetunió, tapasztalatai alapján, biztosítani igyekszik a jövőt, s a vele szomszédos államokban baráti kormányok lét— 123
