Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1990 (17. évfolyam)
1990 / 2. szám - Fülöp Mihály: Románia politikája 1944 augusztusától 1989 decemberéig
mértékű — elnyomorodásához vezettek. Az RKP-n belül — a káderrotáció említett elve miatt — nem jöhetett létre a főtitkártól független csoportosulás. A gazdasági helyzet romlása következtében kialakult rossz társadalmi közérzet, növekvő elégedetlenség felszínre törését, a hírhedt „Se- curitate” (Állambiztonsági Főosztály) sokáig meg tudta akadályozni. A rendszert igazoló és támogató nemzeti érzések, a status quót védő nacionalizmus ereje 1989 őszéig erősebbnek bizonyult, mint a belpolitikai-gazdasági helyzet keltette társadalmi elégedetlenség megnyilvánulása. A külső (értsd: szovjet, vagy magyar) veszéllyel való érvelés pedig — még ilyen körülmények között is — alkalmasnak bizonyult a nemzeti „összefogás”, az összetartás” felébresztésére. A munkásmozgalmi hagyományát veszített, fölhigított, nagyrészt elsőnemzedékes romániai munkásosztályban, az elkeseredett parasztságban, a megosztott, megfélemlített és kiszolgáltatott értelmiségben nehezen szerveződött megfogható erővé a kétség- beesés. Az általános szűkölködésben és védtelenségben a hadsereg, az altiszti és tisztikar rendelkezett azzal a minimális kiváltsággal és maximális nacionalista motivációval, amely teljesen engedelmes eszközzé tette — 1989. december 22-ig. Az újabb közép és hosszú lejáratú hitelfelvétel lehetőségének hiányában a belső mozgósítással, az 1986—1990-es ötéves tervben kétszámjegyű gazdasági növekedéssel próbálták megtalálni a kiutat. Ekkor azonban a román gazdaságpolitika nyugati politikai és gazdasági támogatásán már komoly repedések mutatkoztak. A Nemzetközi Valutaalap 1972—1984 közötti politikai indíttatású elnéző magatartása véget ért — erre a korábban biztos háttérre sem számíthattak már többé. Románia mindezek következtében — az elmúlt időszakban példátlan módon — a Szovjetunióra orientálta át külkereskedelmét, ami szovjet részről megértéssel találkozott. Az 1981—1983-as átütemezési válságból a román vezetés által levont „tanulságok” —• a gazdasági függetlenség elérésének elsőrendű következménnyé emelése következtében — az 1984—1989-es időszakra a gazdaságpolitikát egyértelműen a legszigorúbb autarkia irányába fordították. Egyetérthetünk azzal a megállapítással, hogy „amennyire szélsőséges volt Románia eladósodása, annyira az volt a leküzdésére irányuló kísérlet is”. Ceausescu — 1968 intő példájára hivatkozva — a külső (értsd: szovjet vagy magyar) fenyegetettség érzésére építette rendszerét. Életének szinte utolsó pillanatáig azon fáradozott, hogy ébren tartsa a nemzeti „összefogás”, az „összetartozás” érzését. Ez a tudatosan szított félelem azonban 1989 őszére megszűnt, vagy legalábbis eltörpült a belső gondok miatt érzett elkeseredéshez képest. A rendszer legitimációjára pedig döntő csapást mért, hogy 1985-től az átalakítás korszakát élő Szovjetunió a román társadalom szemében többé már nem konzervatív, a reformokat akár 118
