Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1990 (17. évfolyam)
1990 / 2. szám - Kollár Nóra: Peresztrojka és politikai reformok. Változások a szovjet poitikai rendszerben
de a nemzeti egységet, az államiságot nem fenyegeti komolyabb veszély. A Szovjetunióban más a helyzet. Számos köztársaságban a válság és a népi tiltakozás a helyi politikai struktúrákon keresztül a központ, a szovjet hatalom és az SZKP ellen irányult. Ahol politikai vákuum keletkezik, — s az ettől való félelem az egész kelet-európai térségre jellemző — ott mindig megjelennek az alternatív erők. A megoldás kézenfekvő: a születő népi mozgalmakat a hatalmon lévő párttal egyenrangú félként bevonni az állami és politikai életbe.18 Ügy tűnik, a szerveződő politikai erőknek a hatalomba való integrálása szükségességét nemcsak a Gorba- csov-féle centrista szárny és a radikálisok fogadják el az SZKP-n belül, hanem a konzervatívok egy része is. Ma még nem világos, hogy a népfronton kívül (ezek tömegszervezetek) mely politikai erők bevonására gondol a jelenlegi hatalom, a tét azonban világos: az SZKP részvételének megőrzése a hatalomban és a Szovjetunió területi integritása. Ahogy látjuk, a különböző politikai erők bevonása a hatalomba döntően az erőviszonyok alakulásától, egy hosszas hatalmi harc alakulásától függ. A területi integritás problémája még ennél is bonyolultabb, hiszen kérdéses — különösen a baltikumi (főleg a litván) elszakadási kísérletek fényében — vajon a hatalommegosztás elégséges eszköznek bizonyul-e a szovjet birodalom egyben maradásához. Az alaphelyzethez szorosan kapcsolódik az elnöki rendszer és Gorbacsov személyes kilátásai. A hatalommegosztás a párt- és állami funkciók fokozatos elkülönülését és a KP hatalmának csökkenését fogja eredményezni, ezzel párhuzamosan az államhatalmi szervek töltik be azokat az integráló funkciókat, amelyeket korábban a párt. A sajátos és bonyolult szovjet helyzetben az elnök közvetítő tevékenysége alapvető jelentőségre tesz szert.19 Mivel az országban igen sokféle társadalmi és politikai erő létezik, s szerveződésük még jó ideig folytatódik, az elnök közvetítői szerepe — úgy tűnik, — centrista platformon lehet eredményes. Bár a szovjet politikai életben az utóbbi 2—3 év során feltűnt néhány markáns arcolatú politikai személyiség, a kontraszelekció és a 70 éve működő kiválasztódási mechanizmus igazában nem kedvez e folyamat kiteljesedésének. A rendelkezésre álló ismert személyiségek közül vitathatatlanul Gorbacsov a legesélyesebb, s mint kiváló taktikus talán képes is az elnöki feladatok ellátására. Nem hagyható figyelmen kívül az amerikai támogatás sem Gorbacsov személyét illetően. Ahogy Bush elnök fogalmazott: Gorbacsov rövid idő alatt többet tett a reformért odahaza és Kelet-Európábán, mint azt bárki is hitte volna.20 Ilyen helyzetben ült össze az SZKP KB 1990. februári plénuma, amelyet többszázezres tömegtüntetés előzött meg Moszkvában és a Szovjetunió más városaiban azonnali demokratikus átalakulásokat követelve. 46
