Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1990 (17. évfolyam)
1990 / 1. szám - KÖNYVEKRŐL - Dunay Pál: Gerard Holden: A Szovjetunió biztonságpolitikája és a Varsói Szerződés
részt 1956-ban a Szovjetunió nem kért katonai támogatást szövetségeseitől, politikai konzultációkat pedig még a szervezethez nem tartozó szocialista országokkal — így Jugoszláviával és a Kínai Népköz- társasággal — is tartott, s megtett lépéseihez rendelkezett egyetérté- sükkel. Másrészt az 1960-as évek elejétől megkezdett, s később mind gyakoribbá váló közös hadgyakorlatok inkább azzal álltak összefüggésben, hogy a Szovjetunióban átértékelték a hagyományos fegyveres erők szerepét, s nagyobb jelentőségük elfogadásából következett, hogy a szövetségesek erőiről vallott szovjet értékelés is módosult. Ezt később más vonatkozásban, Hruscsov hatalomból történő elmozdítása kapcsán Holden maga is elismeri, amikor megállapítja, hogy 1964-ig volt uralkodó az a gondolat, amely a szárazföldi erők rovására a nukleáris fegyverek szerepét állította előtérbe, mondván: egy esetleges háborút atomfegyverekkel kell megvívni. (54. 1.) A szerző szerint a szocialista internacionalizmus hangoztatása az 1950-es évek végén az ún. Brezs- nyev-doktrína előzményének tekinthető. Az utóbbi kifejezetten csak az 1968-as csehszlovákiai akció után fogalmazódott meg annak igazolásaként, s lényege az, hogy a szocialista országok nem csupán saját magukért, hanem egymásért is felelősek, s ebből következően szuverenitásuk korlátozott. Nyugati szakértők az 1970-es évek közepén a Varsói Szerződés dokumentumaiban megfogalmazott „a szocializmus vívmányainak közös védelme” és hasonló fordulatokból arra következtettek, hogy a Brezs- nyev-doktrína továbbra is érvényesült. Az utóbbi években viszont szovjet szóvivők nyilatkozataiból arra az eredményre jutnak, hogy ebben is döntő fordulat következett be. Gerard Holden a szocialista országokban bekövetkezett események alapján megállapítja, hogy „a legtöbb nyugati megfigyelő szemében a Varsói Szerződés története megdöbbentő rendszerességgel ismétlődő válságok története”. (11. 1.) Mivel a szerző ezt semmilyen módon nem bírálja, arra következtethetünk, hogy egyetért a tétellel. Az említett válságok közül azonban csak az 1968-as csehszlovákiai eseményekhez volt köze a szervezetnek, s ahhoz is csak a megoldás, nem pedig a helyzet kialakulása tekintetében; így ez a megjegyzés meglehetősen pontatlan. A Varsói Szerződés katonai irányító szerveiről szóló rész elsősorban a már ismert nézetek alapos összefoglalását nyújtja, s kétségkívül legérdekesebb az a fejtegetése, amelyben egy esetleges háborúban alkalmazandó vezénylés struktúráját elemzi. A londoni Hadászati Tanulmányok Nemzetközi Intézete (IISS) korábban úgy értékelte, hogy békeidőben a tagállamok hadseregei nemzeti parancsnokságuk irányítása alatt állnak. 153
