Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1990 (17. évfolyam)
1990 / 1. szám - KÖNYVEKRŐL - Dunay Pál: Gerard Holden: A Szovjetunió biztonságpolitikája és a Varsói Szerződés
Ez alól kivételt képez a légvédelem, amelynek irányítását — a szárazföldi erők támogatását szolgáló légierő kivételével — a szervezetben központosították. Ha azonban háború törne ki — állítja az IISS — az irányítás feladatait az egyesített fegyveres erők főparancsnoksága veszi át. Ezt az álláspontot azonban más intézmények kutatói megkérdőjelezik, kijelentve, hogy a közös főparancsnokságnak háború idején nincs funkciója, s annak feladatait a szovjet főparancsnok venné át, saját vezérkara segítségével látva el az irányítást. E nézet szerint a hadosztálynál magasabb szinteket a szovjet vezérkar irányítaná saját tisztjeinek és tábornokainak segítségével. Alátámasztani látszik ezt néhány hazáját elhagyott keleteurópai tiszt véleménye. Amiben Holden nézete mások álláspontjánál megalapozottabbnak tűnik az az, ahogyan rendszerezi az érveket. Mások általában beérik a Varsói Szerződés egyetlen enyhe túlzással közösnek nevezhető akciójának, az 1968-as csehszlovákiai esetnek az elemzésével, rámutatva, hogy annak előkészítésére a Varsói Szerződés keretében került sor, de a végrehajtást már Pavlovszkij tábornok, a szovjet szárazföldi erők fő- parancsnoka irányította. Holden maga sem tartja ezt az egyetlen példát eléggé meggyőzőnek, s megállapítja, hogy egyik korábban ismertetett nézet mellett sem szólnak kellőképpen meggyőző érvek. Ügy tűnik azonban, hogy erősen vonzódik a második állásponthoz, amely szerint háború esetén az irányítási feladatokat a szovjet vezérkar látná el. Erre utal az, hogy hangsúlyozza: a Varsói Szerződésnek nincsenek saját mozgósítási és utánpótlást biztosító szervei, saját maga nem folytat hadgyakorlatokat, csak ellenőrzi azok lebonyolítását, vagyis a hadműveletek szervezésére és irányítására csak a szovjet vezérkar lehet képes. Természetesen kérdéses, hogy ezek az egyébként meggyőzőnek tűnő érvek elegendő bizonyítékkal szolgálnak-e vagy a tényleges irányítási rendszer titkosságát sikerült megőrizni. A szerzőnek azzal a következtetésével azonban egyetérthetünk, hogy az eltelt 34 évben enyhült a katonai döntéshozatal központosítása a Szovjetunió részéről, legalábbis békeidőben. (66. 1.) A szovjet stratégia 1945 óta jelentős változásokon ment keresztül. Gerard Holden jól érzékeli az átalakulás főbb irányait, amennyiben: 1. Az 1960-as évek közepétől mind nagyobb figyelem fordult a hagyományos erőkkel megvívható hadműveletek felé, az atomfegyverek szerepe pedig az évtized végétől arra korlátozódott, hogy elrettentse a Nyugatot saját atomfegyvereinek bevetésétől, illetve, ha a konfliktus elkerülhetetlen, megelőzze azok használatát. 2. Ezzel összhangban a szovjet irodalomból eltűntek az atomháború meg- nyerhetőségére vonatkozó elemzések. 3. Az 1970-es években a há154
