Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1989 (16. évfolyam)

1989 / 1. szám - Hardi Péter: Elnökválasztás az Egyesült Államokban -1988

ben a liberális szárnyat és a főáramlatú demokratákat (amilyenek a nagyvárosi demokraták). Az egyes jelöltek konzervativizmusától, ill. liberalizmusától függően a pártállástól eltérően szavazhatnak a liberálisabb republikánusok és a konzervatív (különösen a déli) demokraták. Természetesen ezek sémák, amelyek csak statisztikusan érvényesülnek, de megközelítően helyes képet adnak.

Az ingadozó pártos választók sokkal fontosabbak a kampányok során, mint a hűségesek. Őket kell megnyerni, mert szavazatuk eldöntheti a választás kimenetelét. Rajtuk kívül még két réteg szerepe lehet meghatározó: a pártok iránt közömbösek, de a választásokon rendszeresen résztvevők rétege, valamint a választás, mint intézmény iránt közömbös, de még mozgósítható polgárok rétege. E három réteg együttesen, az elmúlt választások átlagát alapul véve, a választók mintegy húsz százalékát teheti ki. Mindaz, amit az 1988-as választásban meghatározónak bizonyult ügyekről mondtam, elsősorban e három rétegre igaz.

Ha az ingadozó pártos választók döntését veszem bonckés alá, nem kerülhetem meg a szélsőségesség kérdését. Bush, aki szolidan konzervatív nézeteket vall, saját pártjában nem tekinthető szélsőségesnek — még ha a kampány során sokszor konzervatívabbnak mutatta magát, mint gyakorló politikusként. Dukakis azonban kétségtelenül kissé elüt a főáramlatú demokrata politikusoktól. A Bush-kampány erre alapozta taktikáját. A konkrét kérdésekben is, de különösen az ellenfél portréjának megrajzolásával azt igyekezett bizonyítani, hogy Dukakis saját pártján belül is — az amerikai értelemben vett — baloldalhoz tartozik, szélsőséges, ezáltal nem képviselheti az átlagamerikait. Ezért játszott olyan nagy szerepet még egy téma a választási kampányban, amelyről eddig nem tettem említést: Dukakis liberalizmusa.

Miért baj, ha valaki liberális? Baj-e egyáltalán? Nos, ennek a kampánynak a tanulságaira hagyatkozva legszívesebben azt mondanám, hogy egyáltalában nem a liberalizmussal van gond, hanem azzal, hogy egy jelölt mennyire tér el a „fővonaltól”, vagyis a tipikusnak tartott átlagamerikai politikai krédótól. Dukakis nem azért veszített szavazókat, mert Bush bebizonyította róla, hogy liberális. Dukakis ezt a kampány végén nyíltan vállalta, s épp akkor nyert vissza választókat. Bush támadásának az volt a lényege, amit említettem: Dukakist szélsőségesként bemutatni. Dukakis hibája pontosan az volt, hogy sokáig a címke ellen küzdött, ahelyett, hogy bebizonyította volna: a címkével együtt sem szélsőséges, hanem a demokrata politikusoknak azt a vonalát képviseli, amely már több elnököt adott az országnak, Franklin Roosevelttől Trumanon és Kennedyn át Johnsonig. Dukakis és csapata ezt túl későn értette meg, akkor, amikor a kedvezőtlen image már kialakult.

23