Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1989 (16. évfolyam)
1989 / 2. szám - Szász Zoltán: A magyar-román közös múlt történetéből
támogatással elért részleges sikere után várható volt, hogy a magyar kormány Romániával szemben is be foga jelenteni területi igényeit. Ennek ellensúlyozására Románia is Németországhoz fordult, s 1939-ben egy nagyszabású csereszerződés keretében (Waffen-Öl Pakt) valójában átengedte a németeknek gazdasági erőforrásainak jelentős részét. Sajnálatos, némileg groteszk helyzet alakult ki: Magyarország főként Németországtól remélte revíziós igényeinek realizálását, Románia Németországtól várta a magyar igények realizálásának megakadályozását. Ezután Budapest, amely német támogatással, de angol-francia egyetértés mellett akart területi revíziót, erősen eltúlzott önbizalommal, önálló fegyveres fellépést tervezett Románia ellen, amitől azonban a nagyhatalmak eltanácsolták. 1940 júniusában, egy ultimátumnak engedve, Románia átadta a Szovjetuniónak Besszarábiát és Észak-Bukovinát. Ezen lépés nyomán június 27-én a magyar kormány elhatározta, hogy maga is sürgősen érvényesíti területi követeléseit. Közben Romániában nyílt németbarát fordulat állt be. Július 1-jén Bukarest felmondta a brit-francia garanciákat, 4-én németbarát kormány alakult a Vasgárda részvételével, az ország kilépett a Népszövetségből. 1940. augusztus 16-24. között német tanácsra magyar-román tárgyalások2 kezdődtek Turnu Severinben a magyar revíziós igények kérdéséről, de még az alapelvekben sem sikerült megállapodni. Magyar részről jelentős területátadást kívántak, a román fél formailag csak a lakosságcseréről volt hajlandó tárgyalni. Románia küldöttsége annyi engedményt sem tett, mint amennyit egyébként a kormány (egyelőre belső használatra) elhatározott. Bukarest ezután felvetette egy esetleges német-olasz döntőbíráskodás gondolatát, amire Hitler egyébként is készült. A német külügyminiszter Bécsbe kérette a román és a magyar kormány képviselőit, s miután mindkét vonakodó kormány azt látatlanba előre elfogadta, Ribbentrop és Ciano közölte velük a tengelyhatalmak határozatát. Az 1940. augusztus 30-i ún. második bécsi döntés Erdély északi és keleti részét Magyarországhoz csatolta. A 43 492 km2 területen kb. 1,3 millió magyar és körülbelül 1,1 millió román élt. (Román vélemény szerint a román etnikum volt többségben.) Erdély megosztása végletesen kiélezte a két ország viszonyát. A magyar felet nem elégítette ki teljesen, Romániában maradt több mint félmillió magyar, a román társadalom pedig nem nyugodott bele a veszteségbe, az új helyzetet csak átmenetnek tekintette. A feszült légkörben történt magyar bevonulás két román községben súlyos atrocitásokhoz vezetett, ezek azonban távolról sem voltak olyan nagyságrendűek, mint azt az egykorú (és a legújabb) román propaganda állítja. A mindkét oldalról felszított nacionalista légkörben Eszak-Erdélyben a románság, Dél-Erdélyben a magyarság politikai-kulturális mozgásterét a minimumra zsugorították. A korszakot mindkét oldalon az ún. kölcsönösségi nemzetiségi politika jellemezte: Romániában aszerint kezelték a maradék magyar kisebbséget, ahogy a magyar állam az észak-erdélyi románokat, és megfordítva, a közösen elintézendő kérdések megoldását pedig folyton elnapolták. A bécsi döntés napjától kezdődően románok tömege 13
