Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1989 (16. évfolyam)

1989 / 1. szám - Hardi Péter: Elnökválasztás az Egyesült Államokban -1988

színész, megrögzött ultrakonzervatív stb. ellenére — a második világháború utáni egyik legsikeresebb elnöki időszakként vonul be a történelembe. Tartósan megszűnt az infláció — a kisember és a nyugdíjas legfőbb mumusa —; a gazdasági fellendülés példátlanul hosszú ideje, vagy hat éve tart: még a munkanélküliség is csökken, arról nem is szólva, hogy a foglalkoztatottság abszolút számokban minden idők legmagasabb ja. Az Egyesült Államok katonai ereje vitathatatlan, a Szovjetunió — az amerikaiak meglátása szerint — számos kulcsfontosságú kérdésben beadta a derekát (fegyverkorlátozás; Afganisztán; Angola; egyes emberi jogi kérdések stb.), többé már nem igazán a „gonosz birodalma”; a kétoldalú kapcsolatok egyre javulnak, lényegesen csökkent az Egyesült Államok fenyegetettsége.

Bush a maga tapasztalatát ebben a kormányzatban gyarapította. Ö képviselte a folyamatosságot, amit kár lett volna megtörni. Bush győzelmében nem egyszerűen a tapasztalat számított, hanem a Reagan-kormány- zatban szerzett tapasztalat. Az a bírálat, hogy Bush „kebelen kívül maradt”, „nem volt jelen a főbb döntéseknél”, célt tévesztett. Ha száz százalékig igaz is lett volna, figyelmen kívül hagyta azt az elemi tényt: Bush ennek a kormányzatnak volt a második számú embere akkor is, ha történetesen semmit sem csinált. Hogy ez milyen sokat számított, azt hadd erősítsem meg még egy, bár közvetett, érvsorral.

A kampány vége felé, amikor néhány közvéleménykutatási adat szerint Dukakis kezdett felzárkózni, egyre gyakrabban lehetett hallani a példálózást a nevezetes 1948-as elnökválasztási kampánnyal. Akkor Truman elnök történelmet csinált mintegy hatvanezer kilométeres vonatkor tesútjával, amellyel — minden előrejelzéssel dacolva — megfordította a teljes vesztésre álló kampányt, s a legnagyobb választási meglepetést okozva, győzött. Sokan, köztük természetesen Dukakis, célozgattak arra: ha Trumannak sikerült, miért ne sikerülhetne neki is. A hasonlat azonban majdnem mindenhol sántított. Akkor lett volna tartalmilag helytálló, ha Dukakis vezet jelentősen Bush előtt, s Bush áll elő a példával! Truman ugyanis a tizenkét éven át sikeres nagy előd, Franklin D. Roosevelt utódaként, örököseként egy hagyomány folytatója volt. Ráadásul hivatalban lévő elnökként tudta megfordítani a hangulatot. 1988-ban Bush volt, aki folytatott egy sikeres hagyományt, egy domináns figura utódaként; amellett ő volt a hivatalban lévő jelölt. Ha mindez négy évtizeddel korábban hátrányos pozícióban is meghatározhatott választási győzelmet, gondolhatjuk, mennyire segítette Busht, aki eleve előnyben tudhatta magát. Az egyetlen formai elem, amiért a hasonlat egyáltalán megszülethetett, az, hogy Truman, akárcsak Dukakis, demokrata volt. Most azonban ez Duka- kisnak csak hátrányára szolgált.

Az volt-e a baj, hogy Dukakis demokrata volt? Csak annyira, ameny19