Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1989 (16. évfolyam)
1989 / 1. szám - KÜLFÖLDI SZAKÉRTŐK FÓRUMA - Garadzsa V.: Együttműködés és etika a nukleáris évszázadban
bér, annál fenyegetőbb az önpusztítás veszélye. Ez a tény előtérbe helyezi az emberiség megmentéséről, az emberiség túléléséről, létezése természeti környezetének megőrzéséről való gondoskodást. A mai világban végbement változások tükröződnek a társadalmi tudatban, az emberi pszichében. Természetesen korábban is, tulajdonképpen egész története során az élettapasztalat olyan érzést váltott ki az emberből, hogy léte instabil: minden átmeneti és véget ér, az élet útja a halálhoz vezet. A pusztulás veszélye és a megmenekülés reménye ez az a két pólus, amely között az életet mindig is érzékeljük. Ezen érzéklet azon a meggyőződésen alapul, hogy csak az egyes ember halandó, s bár egész civilizációk elpusztulhatnak, az emberi faj élete mindig tovább folytatódik. A vízözönben nem pusztul el mindenki, valakik csak-csak megmenekülnek. A vallások kizárják az egész emberiség totális pusztulását: a bűnösök elpusztulnak, az igazak megmenekülnek. A történeti módszerrel felfegyverzett tudomány a múlt században ugyancsak arra a következtetésre jutott, hogy az élet bolygóméretekben sem örök: a kihűlt nap vagy egy más kozmikus testtel történő összeütközés valamikor véget vethet neki. A pusztulás egyszerűen jelenthet véget, pusztítást, de új élet kezdetét is nyújthatja: ha a földbe vetett mag nem pusztul el, nem jelenhet meg új kalász sem. A pusztulást, a halált élettapasztalatainkból tanultuk meg, s megszokott világképünk keretei között úgy fogjuk fel, mint az élet örök körforgásának momentumát. A halál — bárhogyan is magyarázzuk — mindig a pusztasággal, a semmi szakadékéval való érintkezés, de mindig valami olyan is, amely eddig közöttünk élt. S azt is érzékeljük benne, hogy a rész, az egyes én, sőt egy egész civilizáció — mint Atlantisz — pusztulását az emberi nem létezésének folytatódása igazolja. A világ ilyesfajta felfogásán alapuló etika a halhatatlan élet etikája, bárhogyan is, deista vagy ateista módon értelmezték ezt a halhatatlanságot. A jó és a rossz megkülönböztetésének a halállal összefüggésben van értelme, ha az ember az egész részeként fogja fel magát, tehát önálló létezésének a másokkal és a másokért való létezésként van értelme. Az erkölcs mindig csupán annak módszere volt, hogy felkeltse az emberben annak tudatát: az egésszel áll kapcsolatban. (Bár az egészre vonatkozó elképzelések különbözők, a leggyakrabban pedig töredékesek voltak.) Még nemrégiben is — a XVIII. században kezdődött forradalmi átalakulások következtében, amelyek megvetették a modern világ alapjait, s amelyeket a múlt század hatalmas vívmányai tápláltak a tér meghódítása, az ipari termelés, a tudomány, és a művészet terén — fennállt a vég nélküli haladásba vetett lelkesítő hit. A hit abban, hogy a tudományos értelem és a technika fejlődésének eredményeként előrehaladhat a ter163
