Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1989 (16. évfolyam)
1989 / 1. szám - KATONAPOLITIKAI KÉRDÉSEK - Pirityi Sándor: A haditengerészeti fegyverzet és tevékenység korlátozásáról
tői az utalásoktól és a Szovjetunió megszavazta azokat, sőt 1980 óta tagja az Ad Hoc Bizottságnak.12 Miután 1976-ban az el nem kötelezett államok Colombóban (Sri Lanka) megtartott V. csúcsértekezlete állást foglalt az Indiai-óceán ügyeit megtárgyaló értekezlet összehívása mellett, fokozatosan beindultak a kétoldalú szovjet—amerikai tárgyalások. Cyrus Vance amerikai külügyminiszter 1977 márciusi moszkvai útja idején megállapodás született a kétoldalú megbeszélések elkezdéséről. Az amerikai tárcaközi csoport és a vezérkari főnökök egyesített bizottsága egy olyan programot dolgozott ki, hogy első lépcsőben az 1977-es szinten kell befagyasztani az Indiai-óceán térségében levő haditengerészeti és légierőket. Hivatalosan azt hangoztatták, hogy a második lépcsőben csökkentésre is hajlandók. A tárgyalások 1977. június 22-én kezdődtek és 1978 februárjáig tartottak. Szovjet részről amellett kardoskodtak, hogy már az első megállapodásban vegyék tekintetbe a felek szövetségeseinek a térségben levő erőit, valamint az amerikai és szövetséges katonai támaszpontokat. Követelték, hogy a felek ne vezényelhessenek az Indiai-óceánra hadászati csapásmérő erőket és ne építhessenek ki ezek számára infrastruktúrát. Amerikai részről ezt mereven elutasították. Az amerikai vezérkari főnökök képviselője 1978. január 30-án a tárgyalások beszüntetését sürgette, arra való hivatkozással, hogy a Szovjetunió beavatkozik Etiópia és Szomália konfliktusába. A négy fordulót megért tárgyalásokat Kína „teljesen megengedhetetlen fogásnak” minősítette, amelynek célja „nyilvános és titkos katonai támaszpontok létrehozása”, jó néhány part menti állam pedig csak a befolyási övezetek elhatárolásának eszközét látta bennük. Amikor 1979-ben a teheráni amerikai nagykövetség elfoglalása miatt kiéleződött az Egyesült Államok és Irán viszonya, Washington hozzálátott katonai jelenlétének gyors növeléséhez. A Reagan-kormányzat létrehozta a „gyorsan bevehető erőkre” támaszkodó Központi Parancsnokságot (CENTCOM), amely 1983 januárjában 19 országra kiterjedő hatállyal kezdte meg tevékenységét. Az Egyesült Államok 1981—85 között több mint 30 milliárd dollárt fordított az Afrikától Ausztráliáig terjedő, mintegy harminc támaszpontból álló bázisrendszerének fejlesztésére. Azóta, hogy 1979-ben a térség 44 országa, majd az ENSZ Közgyűlés 43/80B jelzésű határozatában 1981-re kitűzte az Indiai-óceán konferenciát, féltucat halasztó döntés született és jelenleg az 1990-es összehívásnál tart a világszervezet. Az elutasító amerikai döntések jó ideig az afganisztáni szovjet jelenlétre hivatkoztak, később az irak—iráni há144
