Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1988 (15. évfolyam)
1988 / 3. szám - KELET-NYUGATI ÚJSÁGÍRÓ-TALÁLKOZÓ BUDAPESTEN - Aczél Endre: Gorbacsov, glasznoszty, peresztrojka és a Nyugat
az elődei által kedvelt, sőt eszményesített ugrások lehetőségének kizárásáért — Nyugaton uralkodóvá válik az a nézet, hogy 24 hónap leforgása alatt a szovjet vezető csak szerény eredményeket volt képes felmutatni. Ennek okát a többség részben a pártban, részben az apparátusban találta meg, éspedig azzal, hogy e két fogalom tisztázása soha nem történik meg szabályszerűen: egyik a másikat helyettesíti, vagy a párt éppenséggel a vezető testületekkel, a döntéshozatal felső szintjein elhelyezkedő szervekkel és emberekkel azonosul. Az a felfogás terjed el, hogy a párt és az apparátus a maga külön és elkülönült hatalmi érdekeinél fogva eleve szemben áll a főtitkár reformjaival és egyfajta gyógyíthatatlan betegségben szenved. Színes kifejezése ennek az a gondolat, hogy Mihail Gorbacsovnak a reformok véghezviteléhez nincs más eszköz a kezében, mint a párt, holott épp a párt gáncsolja el a reformjait. Vagy másképpen: miként lehet megreformálni (in concreto: leépíteni, jogkörének egy részétől megfosztani) az apparátust, amikor a reform eszköze éppen maga az apparátus... A feltételezett ellenállásnak két ösztönzőjét azonosítják az elemzők: az egyik a hatalomféltés, amely a politikai reformok nyomában járó demokratizálódás veszélyeiből táplálkozik; a másik a privilégiumok féltése. Ezzel az okoskodással — noha könnyen átlátható összefüggésekre támaszkodik, és ezek az összefüggések nem is föltétlenül egy szocialista rendszer sajátjai — nem lehet egyetérteni, éspedig a korábban már említett fogalmi eltévelyedés miatt. Ugyanis ami a pártot illeti: ez nagyon sok millió embert jelent, akik — és ez nagyon lényeges mozzanat — a glasznoszty fegyverével és szellemétől megerősödve nyíltan artikulálják nézeteiket és fejezik ki a változások iránti óhajaikat. Ezek — tömegükben — sem a hatalom, sem a hivatali előnyök féltésével nem vádolhatok meg. Az a nyomás, amelyet a politikaformáló testületekre kifejtenek, a mai szovjet valóság tagadhatatlan ténye, és feltétlenül helye van annak a feltételezésnek, hogy Mihail Gorbacsov ezt a nyomást a reformpolitika javára képes felhasználni. Némileg elméletibb síkon pedig azt szükséges elmondani, hogy helytelen egy élő szervezettől — így a párttól — elvitatni a megújulás, önmaga megújításának képességét, kivált, ha a körülmények — mi úgy szoktuk mondani: az objektív valóság — ezt parancsoló erővel kényszerítik ki. A külső kényszer és a felismert szükségszerűség együttes hatása olyan szindróma, amelyet a történelemből túlontúl is jól ismerünk. Más szóval az is értelmezhető dogmatikus szemléletként, ha egy elemző az eleve elrendeltetés módszerét alkalmazza; olyan szerepeket oszt ki 115
