Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1988 (15. évfolyam)

1988 / 3. szám - KELET-NYUGATI ÚJSÁGÍRÓ-TALÁLKOZÓ BUDAPESTEN - Aczél Endre: Gorbacsov, glasznoszty, peresztrojka és a Nyugat

jetunió akár világhatalmi státusát is elveszítheti, kétségbeesett erőszakot tett önmagán: a hagyományokkal szakítva egy viszonylag fiatal reformert választott vezetőjének. Nem találtam olyan nyugati elemzést, amely oksági viszonyt létesített volna a Gorbacsov-szindróma és a szovjet társadalmi-politikai fejlődés között. Minthogy Nyugaton nem hisznek a szovjet rendszer demokratikus működésében, Gorbacsov hatalomra jutásában valószínűleg nagyobb, sőt alapvető szerepet tulajdonítanak az esetlegességnek.

Ennek megfelelően: a Gorbacsovról alkotott pozitív képet — amely vélhetően objektív kritériumokat fejez ki — a szovjet rendszer egészéről, annak kulcsláncszemeiről, fejlődési lehetőségeiről alkotott negatív kép egyensúlyozza ki.

Az általam olvasott elemzéseknek van egy különös vonása. Szerzőik úgy viselkednek, mint a szocialista rendszereknek az a bizonyos rossz hivatalnoka, akinek ezerféle válasza van arra, hogy egy problémát miért nem lehetséges megoldani, és egyetlen sincs, amely megmondaná, hogyan lehet. Tudniillik ez utóbbi nem konform a gondolkodásával, amely mindig a kisebb ellenállás útját keresi.

Ez a szemlélet és ez a tartás a jellemzője a gorbacsovi esélyek nyugati latolgatásának.

Kezdetben ennek enyhébb formáival lehetett találkozni. Amikor például — az 1986. tavaszi pártkongresszus előtt — nyilvánosságra hozták a kongresszus elé kerülő dokumentumokat, az ellentét Gorbacsov elképzelései és a határozati javaslatokba foglalt tézisek között fogalmazódott meg, mégpedig olymódon, hogy ezek a gorbacsovi eszméket nem tükrözik, nem tükrözhetik vissza adekvát módon — tudniillik ehhez túlságosan korán van még. Gorbacsov pozíciója egy év alatt nem szilárdulhatott meg a kívánt mértékben. Szakszerűbben fogalmazva: szűk a belpolitikai mozgástere (ellentétben a külpolitikával, amelyet senki nem vont komolyabban kétségbe).

Egy további, még mindig enyhe változat Gorbacsov bocsánatos vétségét abban találta meg, hogy a rendszert „az alapok megingatása nélkül” kívánja megreformálni — ami nyilván a felületi kezelést helyettesítő eufemizmus.

(A csalódottság, hogy Gorbacsov nem kíván a rendszer alapjaihoz nyúlni, nem egészen érthető. Tudniillik sem Keleten, sem Nyugaton nem lehet olyan vezetést találni, amely az általa képviselt rendszer megreformálásához, tehát egy evolúciós folyamathoz az alapok megingatásának szándékával nyúlna hozzá. Habár kétségtelen, hogy az alapok megítélésében, azonosításában igen nagy a szóródás.)

A kongresszust követő egy évben — noha Gorbacsov dicséretet kap

114