Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1988 (15. évfolyam)
1988 / 3. szám - Kollár Nóra: A Szovjetunió Amerika-politikája a 80-as években
közömbösséget fogják-e követelni, nem látható, kap-e támogatást a partnerektől az új külpolitikai koncepció. Az is bizonytalan, valóban újnak és meggyőzőnek tartják-e a partnerek — elsősorban az Egyesült Államok, de a Szovjetunió számára legjelentősebb európai (NSZK, Anglia, Franciaország és Olaszország) és ázsia (Japán, valamint a Szovjetunió földrajzilag közel eső) országok a megváltozott szovjet magatartást, amit az új külpolitikai koncepció alapoz meg, vagy tovább él a régi ellenségkép a „gonosz birodalmáról'’ a bizalmatlanság fennmaradásával. Az új szovjet külpolitikai koncepcióból adódó módszer, munkastílus, viselkedésbeni változásokat tükröző gyakorlati tevékenység alapvetően arra irányul, hogy csökkentse és lehetőség szerint felszámolja ezeket a nemzetközi kapcsolatokra negatív hatást gyakorló és mélyen gyökerező pszichológiai akadályozó tényezőket, amelyeknek leküzdése ugyancsak hosszú folyamatnak ígérkezik. A 80-as években a Szovjetunióban felismerték a világméretű átrendeződés következtében végbement változásokat, az interdependencia fokozódását. A kidolgozott alkalmazkodási stratégia központi eleme az együttműködés kiterjesztése, ami tovább fokozza, de a korábbi időszakhoz képest más alapokra helyezi a kölcsönös függőséget, azzal a határozott szándékkal, hogy az elkövetkező időszak nemzetközi kapcsolataiban egyre kevesebb legyen a destabilizáló egyoldalú függőség. Ezt különösen a kulcsfontosságú fegyverzetkorlátozási erőfeszítések tükrözik, amelyeket az új szovjet külpolitika a gazdasági, humanitárius és tudományos-műszaki tényezők bekapcsolásával igyekszik kiegyensúlyozni, hiszen ha a cél csak a katonai világhatalmi szerep megőrzése lenne, az nem felelne meg a jelenkor realitásainak ugyanúgy, mint a korábbi kétpólusú, a szovjet—amerikai viszonyt előtérbe helyező külpolitika, amely részben a megelőző korszak realitásait, illetve az elhúzódó konfrontációs időszak tanúsága szerint a realitások megváltozásának fáziskéséssel történő felismerését tükrözte. Perspektívában a több erőközpont — vagy hatalmi központ — létrejötte kétségtelenül csökkentheti a „szuperhatalmak” szerepét, de a kölcsönös függőség növekedésével stabilizáló hatást gyakorolhat a nemzetközi kapcsolatokra abban az esetben, ha az új hatalmi központok nem a katonai erő alapján szerveződnek. Ebből a szempontból is rendkívül jelentősek a szovjet fegyverzetkorlátozási, a háborús fenyegetettség csökkentésére és a nukleáris háborúk kirobbantásának megakadályozására irányuló szovjet erőfeszítések, mint a szovjet külpolitika fő prioritásai. A nehézség e tekintetben főként abban jelentkezik, hogy az érdekeltség a fegyverkorlátozási megállapodások elérésében nem azonos. A szovjet külpolitika változatos eszköztárat vet be a siker érdekében, a legfontosabb eszközök — az állandó kezdeményezések, a tájékoztatás és 50
