Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1988 (15. évfolyam)
1988 / 2. szám - NEMZETKÖZI KAPCSOLATOK-POLITIKAI BIZTONSÁG - Kiss J. László: A biztonság értelmezéséről a nyolcvanas években
biztonságpolitikai gondolkodásban tehát mind Nyugaton, mint Keleten közeledést jelentő változások kezdődtek. A nem támadó védelem koncepciója a katonai tömbök és szövetségek legitimációját is megváltozott perspektívába helyezi. A nem támadó védelem valójában az önerőre való támaszkodást, egyfajta védelmi önellátást jelent, amely hosszú távon csökkentheti az igényt a világhatalmak által nyújtott „kiterjesztett elrettentésre”.19 Ez a fejlődés a nem támadó védelem szakértői szerint a katonai szövetségek integrációjának lazulásához vezethet, s középtávú perspektívában a szövetséges országok — a semleges országokhoz hasonló védelmi politika elfogadása útján — egyfajta „félelkötelezett” státusra tehetnek szert. A fegyverkezési szükségletekből származó függőségek elkerülésére a semleges és a katonai elkötelezettségeikben lazuló országok egymással kooperációra léphetnének.20 A nem támadó védelem vagy a strukturális támadóképtelenség koncepciója szorosan kapcsolódik a közös, a koordinált biztonság, illetve a biztonsági partnerség legkülönbözőbb koncepcióihoz is. A nyolcvanas évek biztonságpolitikai gondolkodásában a közös biztonság elképzelése „valódi kopernikuszi fordulatot”21 jelent, jóllehet időközben maga az elnevezés is vita tárgya lett. Egyesek arra utalnak, hogy a keleti és a nyugati államok a következő években biztosan nem rendelkeznek majd közös biztonságpolitikával, nem tartanak közös hadgyakorlatokat, s katonáikat sem képezik ki közösen. A közös biztonság olyan fokú kelet—nyugati harmóniát igényel, amely az egy szövetségi rendszerhez tartozó országok között sem feltételezhető, nem említve a kelet—nyugati konfliktus realitásait. Ezért egyesek a közös biztonság fogalma helyett a kölcsönösen koordinált biztonságpolitikák kifejezésnek adnak elsőbbséget.22 A közös biztonság koncepciója abból a felismerésből indul ki, hogy a biztonság nem érhető el egyoldalúan olyan korban, amikor nemcsak a gazdasági, politikai, kulturális és katonai interdependencia erősödik, hanem a politikai rendszerek hatásait átlépő veszélyek is növekszenek. A biztonság mindig egyúttal a szomszéd és a szemben álló fél biztonsága is, s ezért azt nem egymással szemben, hanem egymással közösen kell létrehozni.23 A fogalom elsők között a Palme-bizottság 1982. évi jelentésében fordul elő: a fegyverzetellenőrzés közös nyereség, nem egyoldalú előnyök keresése. A jelentés egyértelműen megfogalmazta, hogy a közös biztonság doktrínájának kell helyettesítenie a fegyverkezést élesztő elrettentést.24 A közös biztonság alapvető eltérés a biztonság hagyományos, egyirányú értelmezésétől. Az elrettentéstől lényegesen különbözik, mindenekelőtt céljaiban és szándékaiban. Az elrettentési politika mindenkor a saját biztonsági szükségleteket igazolja, míg a közös biztonság az ellenfél biztonságát is a saját biztonsági szükségleteinek részeként ismeri el. Ezt 33
