Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1988 (15. évfolyam)

1988 / 1. szám - KÖNYVEKRŐL - Dunay Pál: Marek Thee: A haditechnika, a katonai stratégiák és a fegyverkezési verseny

szovjet katonai információk titkossága — a Szovjetunió és az Egyesült Államok katonai programjainak hasonlóságát feltételezve a következőt állítja:

. az Egyesült Államok és a Szovjetunió között katonai téren meglevő bizonyított kölcsönhatás és a hasonló fegyverrendszerek ki- fejlesztésének és telepítésének párhuzamos jellege alapján a megjelent tanulmányoknak megfelelően feltételezzük, hogy a (hadi)technika a Szovjetunióban hasonló irányban fejlődik.” (2. 1.)

Véleményem szerint azonban a haditechnika „semlegessége” mögött nem rejthető el az eltérő stratégia. A megkülönböztetés azért nagyon fontos, mert Marek Thee szerint — bár a nukleáris fegyverkezési versenyt emberek alakítják — a haditechnika a folyamat önállósult meghatározó eleme. Ügy tűnhet, ha a meghatározó tényező a két vezető hatalom esetében ilyen nagymértékben hasonló, akkor egész biztonságpolitikájuk sem különbözhet sokban egymástól. Szerencsére — mint ez a későbbiekből kitűnik — a helyzetet a szerző sem egyszerűsíti le ilyen mértékben.

Még az előbbinél is inkább vitára csábító az a megállapítása, amely szerint

,„ .. míg fő figyelmünk meglehetősen naivan és rövidlátó módon a fegyverek számának — egy függő változónak — a korlátozására irányult, addig a legfontosabb kérdés nem a mennyiség,, hanem a haditechnika területén folyó verseny”. (2. 1.)

Ebből vezeti le az eddigi nukleáris fegyverzetkorlátozási tárgyalások sikertelenségét, hiszen a felek „plafonok” segítségével behatárolták u- gyan a megengedett atomfegyverek számát, de a verseny tovább folyt

újabb, a korábbiaknál korszerűbb eszközök kifejlesztéséért. Ez részben feltétlenül igaz, a SALT-folya- mat például túlnyomóan a hadászati nukleáris fegyverek mennyiségi korlátozását célozta. Megfontolást érdemelt volna viszont az, hogy a felek megállapodásának határát az elérhető kompromisszum jelenti, vagyis minőségi korlátozásban minden bizonnyal azért nem tudtak megállapodni, mert ehhez legalább az egyik fél szándéka hiányzott. Ebből pedig következik, hogy a tárgyalásokon nem a felismerés hiányzott a szemlélet megváltoztatásához, hanem az olyan politika, amely a biztonsági érdekekkel összeegyeztethetőnek tekintette volna a nukleáris arzenál minőségi korlátozását. Marek Thee megállapítása továbbá nem is teljesen pontos, hiszen a SALT—II-ben a felek egy új interkontinentális ballisztikus rakétatípusra korlátozták a fejlesztés megengedett mértékét, ami egyértelműen a minőség elé emelt gátat. Felvethető az a kérdés is, hogy néhány más megállapodás (például az atomsorompó- szerződés) a mennyiséget vagy a minőséget korlátozta-e? Hiszen amikor megakadályozta a katonai nukleáris technológia terjedését — véleményem szerint — ezzel a fegyverkezés minőségi gátját építette ki. Összefoglalva: a kérdés differenciáltabb megítélést igényelt volna.

A szerző számára az az alapvető kérdés, hogy mi, illetve ki hajtja előre a fegyverkezési versenyt. Az ezekre a kérdésekre adott válaszai tartalmazzák a legeredetibb gondolatokat, s a legérdemesebbek a továbbgondolásra. A fegyverkezési versenyt több egymással összefüggő elmélettel szokták igazolni. Ezek szerint az okok a következők:

1. Birodalmak és nemzetek kö153