Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1987 (14. évfolyam)

1987 / 1. szám - Pankovits József: A külpolitika szerepe az olasz politikai rendszerben (A politikai rendszer ellentmondásainak megjelenése a külpolitikában)

Érdekes — és a szakirodalomban alig vizsgált, csak felszínesen elemzett — jelenség, hogy az olasz politikai rendszer ellentmondásainak elmélyülése és ezzel párhuzamosan a választási arányok néhány százalékos hullámzása 1975 és 1985 között egybeesett a nemzetközi enyhülés kibontakozásával és visszaesésével, illetve az enyhüléshez való visszatérés lehetőségével. Amíg a nemzetközi helyzet az 1975. évi helsinki értekezlet enyhülési csúcsáig fejlődött, addig az OKP választási eredményei folyamatosan javultak. Amikor az 1970-es évek második felében és főként az évtized. végére; törés következett be az enyhülésben, az OKP-ra szavazók tábora sem növekedett tovább. A korábbi növekedés nem volt olyan mértékű, hogy a hatalmi struktúra változásait előidéző frontáttörés következett volna be, jóllehet a tendencia ebbe az irányba mutatott. Az; olasz választások történelmileg kialakult nagy arányai a kereszténydemokrata és a kommunista párt iránti választói ragaszkodásról tanúskodnak (kb. 33—38, illetve 30 körüli százalék). Ennél lényegesen kisebb a szocialista párt választói bázisa (10—14 százalék), és még kevesebb szavazatot kap a többi politikai párt. A szavazatoknak ez a legyezőszerű szétterülése a többpártrendszeres politikai struktúrához és az általa kialakítható politikai egyensúlyokhoz való ragaszkodást fejezi ki. Ebben az egyensúlyban közrejátszanak a nemzetközi politikai összefüggések is, ugyanis az 1970-es évek olasz választásain kialakult arányok (ezekben eddig csak néhány százalékos eltérés következett be) az enyhülés—feszültség dialektikáját, a kényes nemzetközi egyensúlyt is tükrözték. Ezzel egyidejűleg a két nagy történelmi erő, az olyannyira különböző politikai alapállású, különböző osztálycélokra hivatkozó politikai párt, mint a DC és az OKP nemzetközi politikai gyakorlatában soha ennyi rokonvonás nem volt kimutatható, mint az 1970-es évtizedben, ami szintén összefügg a nemzetközi erőegyensúly viszonyaival.

Az 1970-es években Moro vezetésével a DC még az enyhülés egyik ösztönzője, a kelet—nyugati kapcsolatok és a mediterrán térségbeli együttműködés híve, az arab országok felé való politikai nyitás koncepciózus képviselője. Erre a politikára hatottak az Egyesült Államok vietnami vereségének következményei, a konjunktúrának az olajválságot követő váltásai, a gazdálkodási feltételek világméretű átrendeződése s ezzel egyidejűleg az „enyhüléséhség” megjelenése. (Hiszen a gazdasági és társadalmi problémák megoldására az enyhülés, a békés egymás mellett élés viszonyai sokkal alkalmasabbak.)

A DC a rakétatelepítésekre vonatkozó döntésekkel teljesítette NATO-n belüli kötelezettségeit, de a nemzetközi élet felsorolt jelenségei a NATO politikájának kevésbé szolgai követésére ösztönzik a pártot s egyben a hivatalos állami külpolitikát is. Képviselőik közül sokan a raké63