Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1987 (14. évfolyam)
1987 / 1. szám - Pankovits József: A külpolitika szerepe az olasz politikai rendszerben (A politikai rendszer ellentmondásainak megjelenése a külpolitikában)
között, a nemzetközi tőkés összefogás érdekeltségi szférájában, a politikai földrajz egyik központi helyén, a mediterrán térség stratégiai zónájában, a Kelet—Nyugat és az Észak—Dél érintkezési vonalainak mentén fekvő országban a kommunista párt demokratikus úton, választások révén a politikai hatalom közelébe került, és változtatni akar a fennálló viszonyokon. Mi legyen a válasz erre a kihívásra? Van-e demokratikus intézményes lehetőség a megoldásra? A kormányhatalomba, amint ez várható volt, a kereszténydemokraták semmiképp sem akarták bevonni a kommunistákat. Ök viszont — a 30 százalék birtokában — ellenzéki helyzetből állandóan veszélyeztetni tudják a kormányzat stabilitását, mert konkrét bel- és külpolitikai kérdésekben hozzájuk csatlakozhatnak egyes parlamenti politikai erők képviselői a kormány erőteréből is, amely így bizonyos kérdésekben elvesztheti a többséget. Csikorogni kezdett tehát az a mechanizmus, amit a politikai szakírók a kereszténydemokrata hatalmi túlsúly létrejöttétől (1948) datálva a kereszténydemokraták és a velük szövetkező más politikai erők kormányzati együttműködését, „conventio ad escludendum”-nak keresztelték el. Ezt az együttműködést a DC leghatásosabban a szocialistákkal együtt gyakorolta, mert egy közepes méretű, a többi koalíciós partnernél számottevőbb erőt képviselő baloldali munkáspártot vont be a kormányszövetségbe, felhasználva s egyben kivédve a társadalmi-politikai erők egy részének folyamatosan balra tendáló mozgását, ami az OKP politikai befolyásának növekedésében testesült meg. A kereszténydemokrata—szocialista összefogás mind a „középbal” időszakában (az 1960-as években), mind az 1980-as években feltámasztott formájában az egyetlen lehetséges megoldásnak bizonyult a társadalomból jövő erős baloldali nyomás levezetésére, a conventio ad escludendum érvényesítésére. Jól látta ezt a szocialista párt 1976-ban megválasztott főtitkára, Bettino Craxi, aki a „középbal” feltámasztásánál pártjának, azaz önmagának követelte a miniszterelnöki széket, valamint számos más országos és helyi szintű közfunkciót. A helyi közigazgatás szintjein a követelés mind a kereszténydemokratákat, mind a kommunistákat sújtotta, hiszen a tartományok, megyék és városok egész sorában (Piemonttól Lazióig, Milánótól Nápolyig) a többség kialakítása a szocialisták nélkül lehetetlen lett volna. A kormányzati politikát azonban — a koalíciós gyakorlat ellenére — évtizedek óta a DC határozza meg. Ez a politika alapvetően demokratikus intézményi politikával, annak eszközeivel és módszereivel kiszolgálja a hazai tőkésosztály érdekeit, nemzetközileg pedig összhangba hozzá ezeket a nyugati katonai-politikai szövetségi rendszer érdekeivel, a NATO- és EK-beli kötelezettségekkel, ezen szervezetek funkcionális mechanizmusaival.5 62
