Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1987 (14. évfolyam)
1987 / 1. szám - Madarász György - Rajcsányi Péter: Az amerikai törvényhozó és végrehajtó hatalom viszonya (Az 1973. évi hadviselési törvény példáján)
vezérkar törvényhozói tanácsadója és J. Owen Zurhellen külügyminiszté- riumi államtitkári ügyvivő tájékoztatta. A szenátoroknak nem volt ellenvetése az elnök katonai döntéseivel kapcsolatban. Sőt elfogadtak egy sebtében megírt határozatot, amelyben támogatták az elnököt abban, hogy gyakorolja azokat az alkotmányos jogait, amelyeket a War Powers Act ruház rá azért, hogy biztosítsa a hajónak és legénységének a kiszabadítását.9 Az elnök személyesen csak a negyedik alkalommal találkozott a szenátorokkal és képviselőkkel. Erre május 14-én este két órával azután került sor, hogy a katonai akciók végrehajtására kiadták a parancsot, és körülbelül másfél órával azelőtt, hogy a tengerészgyalogosok megrohamozták Koh Tang szigetét. A találkozón Ford beszámolt arról, hogy mi történt eddig, és válaszolt a jelenlévők kérdéseire. R. Byrd szenátor biztosítékot kért Ford elnöktől arra nézve, hogy az elnök eleget tesz a hadviselési törvény kikötéseinek, és az incidensről minden részletre kiterjedő jelentést nyújt be a Kongresszusnak. Ford erre azt válaszolta, hogy végrehajtja a törvény rendelkezéseit még akkor is, ha komolyan megkérdőjelezi annak alkalmazhatóságát. A törvényben meghatározottak alapján elkészített jelentést — mivel amerikai repülőgép az első lövést a második napon reggel adta le — a War Powers Actnek megfelelően a negyedik napon, május 15-én reggel hatig kellett eljuttatni a címzettekhez. Ez megtörtént. A jelentés röviden összefoglalta a Mayaguez visszaszerzését és a második nap eseményeit, de nem említette a veszteségeket. A Kongresszus többségének véleménye szerint a velük folytatott konzultáció nem volt kielégítő. Általános volt az a nézet, hogy a Kongresszust kizárták a valóságos döntéshozatali folyamatból a Mayaguez-válság ideje alatt. Nehezményezték, hogy a Fehér Ház alacsony szintű tisztviselők útján csak igen korlátozott értékű tájékoztatást adott. Tényként rögzítették, hogy az információk közlésére már csak az események és a döntések meghozatala után került sor. Mansfield szenátor például kijelentette: „Velem nem konzultáltak. Értesítettek azokról a lépésekről, amelyekről a kormány már eldöntötte, hogy megteszi.”10 A Kongresszus több tagja ugyanakkor hajlott arra, hogy „megbocsásson” az elnöknek, mert az rövid idő alatt sikeresen hajtotta végre a katonai akciót. F. Church szenátor például kijelentette: „Nem tudom, hogy egy olyan helyzetben, amely gyors cselekvést igényel, mi többet tehetne az elnök.”11 A hadviselési törvénynek a Mayaguez-eset volt az első igazi „vizsgája”. Ahogyan értékelésében Leslie Gelb a Foreign Policy 1975. őszi 51
