Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1987 (14. évfolyam)
1987 / 1. szám - Bányász Rezső: Ronald Reagan politikai arcképéhez
enyhülés legígéretesebb szakaszában, amikor évente — 1972, 1973, 1974, 1975 — találkoztak a két legnagyobb hatalom képviselői. 1979-től, Leonyid Brezsnyev és Jimmy Carter emlékezetes bécsi találkozójától (ahol aláírták az amerikai részről azóta sem ratifikált SALT-II szerződést) számítva azonban több mint hat évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy létrejöjjön az újabb találkozó. Ez, vitathatatlanul, nem a szovjet félen múlott. Sőt tény, hogy Brezsnyev halála után a megválasztott új szovjet vezetők ismételten a csúcstalálkozó szükségességét hangsúlyozták, s Reagan elnök volt az, aki ezeket a felhívásokat és üzeneteket válasz nélkül hagyta. Mihail Gorbacsov főtitkár nagy hatású békekezdeményezéseit, dinamikus nemzetközi fellépését azonban — komoly nemzetközi propagandaveszteség nélkül — Reagan nem vehette semmibe. Ráadásul 1985-re maga az elnök is úgy értékelte belső helyzetét, az Egyesült Államok nemzetközi pozícióit, valamint az amerikai fegyveres erők gyors ütemű fejlesztésében elért sikereket, hogy most már minőségileg új pozícióból, szinte az erő helyzetéből tárgyalhat a Szovjetunióval — s ezért inkább hajlandónak mutatkozott a hat év óta várt csúcstalálkozón való részvételre. így aztán 1985. november 19—21. között Genfben, hosszas előkészítő munka eredményeként sor kerülhetett a nagy találkozásra. Hosszabb távra a csúcstalálkozó dokumentumai adják a legmegbízhatóbb eligazítást arra nézve, hogy a résztvevők mit tartottak a leglényegesebbnek találkozójuk eredményei közül: mit értek el ezen az első személyes ismerkedésen, s mit ítéltek csak a jövő által megoldható feladatnak. Vegyük először is „A szovjet—amerikai közös nyilatkozat” című okmányt. Ennek a bevezető része tömören tartalmazza a találkozó közös értékelését: ,,A véleménycseréken sokoldalúan megvitatták a szovjet—amerikai kapcsolatok és a jelenlegi nemzetközi helyzet fő kérdéseit. Az eszmecserék őszinték és hasznosak voltak. Számos kulcsfontosságú kérdésben fennmaradtak a komoly ellentétek. A két vezető — elismerve a Szovjetunió és az Egyesült Államok társadalmi és politikai rendszerében és a nemzetközi problémák általuk történő megközelítésében tapasztalható különbségeket — mindazonáltal eljutott egymás álláspontjának jobb megértéséhez. Megállapodtak abban, hogy javítani kell a szovjet—amerikai kapcsolatokat és a nemzetközi helyzetet egészében véve. Ezzel összefüggésben mindkét fél fontosnak minősítette az állandó párbeszédet, amely tükrözné azt az őszinte törekvésüket, hogy a lényeges problémákat illetően keressék az érintkezési pontokat. Az SZKP Központi Bizottságának főtitkára és az Egyesült Államok elnöke megállapodott abban, hogy a közeljövőben ismét találkoznak. Az 34
