Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1987 (14. évfolyam)
1987 / 1. szám - Lukács Albin: Beszélgetés Wolf Graf Baudissin professzorral
Mindig is azt vallottam, hogy csak kölcsönös biztonság létezik, hogy az egyik oldal túlereje, ami korábban több biztonságot jelentett, most a biztonság csökkenését hozza magával, mert saját gyengeségem a másikat elbizonytalanítja, és ezzel együtt saját biztonságomat is bizonytalanná teszi. Hogy ez most biztonságpartneri viszony-e, arról lehet vitatkozni, mert nagyon könnyű elkendőzni vele azt a tényt, hogy NATO-partnereinkkel természetesen több közös, megegyező vonásunk van, mint a másik oldallal. Számunkra ez a közös biztonság először is ténykérdés, a stabilizálás szükségszerű. Számomra a meglévő stratégiai stabilitás politikai következményei vitathatatlanok. Más kérdés, hogy a fegyverzetirányítás terén — ahogy én nevezem —, tehát mindkét oldalon a fegyverkezési dinamika kooperatív irányításának terén többet kell tennünk, mint eddig. Mindent meg kell tennünk azért, hogy a másik oldal biztonsági félelmeit megértsük és esetleg figyelembe vegyük, ha az saját biztonságunkat valóban nem gyengíti. Meg kell próbálnunk az óriási, túlméretezett fegyverkezési kiadásokat csökkenteni. Mindenekelőtt — ezt szívesen nevezem preventív fegyverzetirányításnak — végre rá kell szánni magunkat arra, hogy új fegyvergenerációkat vonjunk be a tárgyalásokba, mielőtt még elkezdik gyártani őket. Látja-e jelét az Egyesült Államok politikai akaratának arra, hogy olyan politikát folytasson, mint amiről az imént beszélt? Kétségtelen, hogy a hetvenes évek nagyon termékeny enyhülési fázisa után a konfrontáció újabb fázisában vagyunk. Nézetem szerint ennek oka abban rejlik, hogy először is az elvárások túlzottak voltak. A Szovjetunió fejlesztési segítséget várt, azaz pénzügyi és technológiai támogatást, az Egyesült Államok azt várta, hogy a Szovjetunió Európán kívül is jobban figyelembe veszi a Nyugat érdekeit. Számomra úgy tűnik, a döntő ok az volt, hogy az ellenségképek elhalványodása mindkét oldalon felszínre hozta a társadalomban mindig is megbúvó, rejtett konfliktusokat. Ennyiben a két vezető hatalom úgy vélte, ismét ellenségképet kell felépíteniük. Hogyan tovább, ezt nehéz megmondani. Ügy vélem, Genf nemcsak szükségszerűség volt. A legelgondolkodtatóbb jel az volt, hogy a két nagyhatalom vezetői egyáltalán nem ismerték, nem látták egymást, pedig ez ma fontosabb, mint valaha. Rendkívül nehéz Nyugaton magyarázatot találni arra, milyenek a döntési folyamatok és motívumok Keleten és viszont. Valójában Brezsnyev és Nixon idejében megbizonyosodtak arról, hogy egymás személyes ismerete, a másikkal szembeni bizalom a racionális politika előfeltétele. Racionálisan nézve — azt mondanám — ennyiben Genf után sok mindent szabályozni lehetne. Mindkét oldalnak érdekeltnek kellene lennie abban, hogy a fegyverkezési költségeket csökkentse. Ha az ember a Gorbacsov-tervet nézi, amely 2000-ig a termelést és 151