Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1987 (14. évfolyam)
1987 / 1. szám - Csaba László: A KGST és a nyolcvanas évek kihívása II.
piacgazdasági reformok ígéretét várták az értekezlettől. Ebben az összefüggésben nem érdektelen felidézni, hogy ezúttal — 1969—1971-től elté- nően — nem ez volt a vita tárgya; politikai szinten ilyen elképzelés fel sem merült. Ezzel szemben egyes befolyásos szerzők tollából a gazdaságpolitikák, különösen a kereskedelmi és beruházási politikák adminisztratív egyeztetését célzó javaslatok láttak napvilágot, sőt a gazdaságirányítási rendszerek bizonyos egységesítésének gondolatát is ők vetették fel. Mivel az ilyen típusú javaslatok időről időre megfigyelhető felmerülése a nemzetgazdasági tervezés központosított rendszeréből meg a közös intézményekben dolgozók egy részének gondolkodásmódjából és helyzetéből adódóan szükségszerűnek mondható, úgy vélem, hogy a csúcstalálkozó állás- foglalásainak egyik fontos erénye és eredménye, hogy elutasították a valóságtól elrugaszkodott, túlzó javaslatokat, s helyettük ésszerű érdekegyezséget foglaltak keretbe.3 Ami a KGST-beli új helyzetet és az ehhez való illeszkedés kérdését illeti, a nyilvánosságra hozott gazdasági határozat azt a fordulatot használja, amivel korábbi ülésszakokon csak a szovjet küldöttség élt. Eszerint a nyerstermékimportőr országok a Szovjetunió által igényelt irányban módosítják szállításaik áruszerkezetét, és törekednek a transzferábilis rubelben (TR) elszámolt fizetéseik kiegyensúlyozására is. Amilyen mértékben ez a követelmény érvényesül a kereskedelmi gyakorlatban, annyiban többletköltségekkel jár a kelet-európai országok számára, ily módon viszont ellenszolgáltatást nyújtanak azért, hogy bár a szovjet kitermelési költségek nőnek és a szovjet konvertibilis elszámolású kivitel növekedése is fontos, szükségszerű, a Szovjetunió mégis ígéretet tett arra, hogy az 1985. évi szinten tartja a KGST-be irányuló nyerstermékszállításait. Másfelől viszont az idézett állásfoglalás azt is leszögezi, hogy az együttműködésnek elő kell segítenie minden egyes tagország kiegyensúlyozott és élénk növekedését, ami képtelenség lenne az előző követelmény egyoldalú túlhangsúlyozása mellett. A Szovjetunió azon stratégiai érdeke, hogy elkerülje politikai és katonai szövetségesei amúgy is nehéz helyzetben levő gazdaságainak túlterhelését és az ebből fakadható bonyodalmakat, egybeesik ez utóbbiak azok érdekével, hogy időt nyerjenek a rövid távon egymással versengő KGST-beli, nyugati és belföldi igények növekvő mennyiségű versenyképes árualappal történő egyidejű kielégítésére. Ez szerkezeti és intézményi változásokat igényel, amelyek hatása aligha lehet azonnali. Ezzel magyarázható az, hogy az 1986—1990-re szóló tervegyeztetés az elvi megfogalmazások alapján a várhatónál jóval kisebb mértékű áruszerkezeti változást eredményezett. Egyre inkább és egyre szélesebb körben ismerik fel azt az összefüggést, hogy a jelenleg főképp ágazatok közötti csere jellegű KGST-beli áruforgalom csak fokozatosan adhatja át a 127
