Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1987 (14. évfolyam)
1987 / 1. szám - Csaba László: A KGST és a nyolcvanas évek kihívása II.
romisszumaikat, és megerősítve, módosítva őket vagy újakat kötve határozzák meg a különböző szintű közös szervekben folytatandó tevékenység irányát és kereteit. A nemzetközi együttműködés e sajátossága miatt érthető, hogy az új helyzetben mindig lehetséges és szükséges is az új értékelés, s így mindig új kompromisszumokra kell jutni. Ebben az ösz- szefüggésben például egy korábban már kialakított álláspont megerősítése épp hogy nem tekinthető önismétlésnek vagy szócséplésnek, hiszen ez azt jelenheti, hogy az új feltételek közt is sikerült elismertetni nemzeti érdekeinket vagy szempontjainkat, ami már a jövőt formáló új egyezség része. Az e tanulmányom első részében vázolt új helyzet egyik sajátos következménye az, hogy a legtöbb tagállamban a KGST-vel kapcsolatos elképzelések és javaslatok évtizedek óta nem tapasztalt sokszínűsége alakult ki és kapott nyilvánosságot. Ma már egyre nehezebb őket (különösen a szak- irodalmi közleményeket) egyértelműen „a bolgár” vagy „a szovjet” álláspontként értelmezni. Számos koncepcionális kérdésben (így a kifelé vagy befelé fordulás, a pénz szerepe és funkciói, a közvetlen kapcsolatok szerepe és értelmezése, a közös intézmények értékelése és továbbfejlesztésük irányai, a kereskedelmi és a hitelpolitika, az információs politika és mások tekintetében) a nézetkülönbségek nem a nemzeti hovatartozás függvényében formálódnak. Ez akkor is lényeges, ha hivatalos álláspontot természetesen minden tagállam, illetékes szervei megfogalmaznak és képviselnek, továbbá a tervszerű kereskedelem és elszámolások kétoldalú államközi jellegéből adódóan számos tisztán vállalatgazdasági, üzleti megfontolás is „nemzeti álláspontként” juthat csak kifejezésre. Különböző okok folytán — egyes korábbi szakaszoktól eltérően — a nemzeti szuverenitás kérdése áttételesen sem tartozik a vitapontok közé, mivel minden megnyilatkozás elismeri és méltatja a nemzetállam tartós történelmi és gazdasági szerepét. A KGST-együttműködés jelenlegi többközpontú, nemzeti tervhierarchiákra épülő modelljét is jórészt adottságként fogják fel, attól függetlenül, hogy az egyes szerzők mennyire lelkesednek a kereskedelem mostani módszereiért. Következésképp a viták „szereposztása” és „szólamai” sem emlékeztetnek a tizenöt—húsz év előttiekre. Egy további sajátosság a KGST kibővüléséből fakad: az egyenjogú fejlődő tagországok jelenléte a fejlettségi különbségek kiegyenlítésének kérdését az elvont fejtegetések világából a gyakorlatba helyezi vissza. Az 1984. évi csúcsértekezlet összességében megerősítette az 1971. évi kopmlex program gazdasági és politikai koncepcióját, miközben természetszerűleg az időközben megváltozott helyzetből adódó, de a program szellemével össszeegyeztethető újdonságokkal egészítette ki. Ez talán kissé sovány eredménynek tűnhet azon kívülállók számára,2 akik messzemenő 126