Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1986 (13. évfolyam)
1986 / 5. szám - Barbi Balázs: Indonézia helye és szerepe Délkelet-Ázsiában
térséget a „nagyhatalmi küzdelmek” szférájává tették. A kérdés azonban korántsem ennyire egyszerű. Egyrészt mert a kínai-szovjet (valójában kínai-vietnami) ellentétek csak Indokínában jelentkeztek, s ez az ASEAN-t egyrészt kedvezően érintette, másrészt e probléma csak annyiban kapcsolódott a szervezethez, amennyiben ennek egy tagja (Thaiföld) vállalta, sőt kezdeményezte a közreműködést a kérdés formálásában. Bonyolítja a helyzetet, hogy az indokínai események, ezen belül a Szovjetunió és Kína aktívabb regionális jelenléte következtében az Egyesült Államok is túllépett a vietnami vereséget követő passzivitás időszakán, és Carter, majd Reagan elnöksége alatt ismét kezdeményezőbb magatartást tanúsított. Ez azt jelentette, hogy ismét számolni kellett az amerikai hatalmi törekvések érvényesülésével is, továbbá a kínai és szovjet jelenléttel, ami mérsékelte az indonéz célkitűzések megvalósulásának esélyét.12 Másrészt az indokínai fejlemények jelezték Indonézia ASEAN-beli pozíciójának bizonytalanságát. Az ASEAN-on belül nem Indonézia diktálja a szervezet álláspontját, hanem részben Thaiföld az ASEAN-politika meghatározója (még ha ez egybevág is a jelzett szövetségbeli szabályokkal), ami az indonéz külpolitika játékterének korlátáira utal. A regionális ellenállóképesség Indonéziának - nagyhatalmi kapcsolatainak szempontjából is - alapvető kérdéseket kellett átértékelnie; ilyenek például a semlegesség és a regionális biztonság garanciája, a külföldi támaszpontok stb. E folyamat csendben zajlott (zajlik) le, s a politikai-ideológiai szféra oldaláról tekintve alapvető változások nem is tűnnek elő. Döntő jelentőségű azonban, hogy ahol eddig az indonézek saját cselekvési szabadságuk kibontakoztatásával számoltak, ott most már rákényszerülnek arra, hogy a külső erők cselekvési-mozgási irányainak, törekvéseinek szigorú figyelembevételével vázolják fel az indonéz külpolitika mozgásának lehetséges útjait. Vannak azonban olyan külpolitikai elemek is, amefyek a térségbeli erőviszonyok módosulásával nem változtak, hanem inkább felerősödtek. Elsőként az emelhető ki, hogy ismét felerősödött a valamennyi nagyhatalommal szembeni bizalmatlanság, gyanakvás. Utaltunk arra, hogy a regionális hatalom pozíciójára törő Indonézia sajátos történelmi „tapasztalatai” alapján is feltételezi, hogy a külső erők nemcsak külpolitikai célkitűzéseit akadályozzák meg, de készek arra is, hogy beavatkozzanak az ország és a térség belügyeibe.13 Nem csekély mértékben az amerikaiak magatartása alapján formálódott határozott véleménnyé, hogy a csupán egyetlen nagyhatalomra történő támaszkodás kétséges eredményekkel járhat. Minden valószínűség szerint ugyanis ez magával hozza egy újabb nagyhatalom megjelenését és aktivizálódását.14 Az 1980-as évtizedben indonéz politikai körökben is elfogadottá vált az a 71
