Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1986 (13. évfolyam)
1986 / 5. szám - Katona Magda: Nemzeti kérdés és nemzeti hagyományok a forradalmi Afganisztánban
detileg „Dekrétum a nemzetiségek, etnikai csoportok és törzsek egyenjogúságáról” címet viselő 4. dekrétum angol fordítása már úgy módosult, hogy „Dekrétum Afganisztán összes nemzetiségének és törzsének kulturális fejlődéséről”, az 1979-es pastu nyelvű változatban pedig már „Dekrétum az ADK címeréről és zászlajáról” címen szerepelt. Az 1978 áprilisa után eltelt másfél évben a pastun és a beíudzs kérdéssel kapcsolatban is igen nagy mértékben változott a hivatalos afgán álláspont. A forradalmi vezetés első nyilatkozataiban mindenekelőtt arra mutatott rá, hogy a kérdés elválaszthatatlan az Afganisztán és Pakisztán közötti viszonytól. Az ADK kormánya készségét fejezte ki, hogy békés megbeszéléseken egyetértésben és barátságban oldják meg a fennálló problémákat. Ezt az ADK május 9-én kelt 30 pontos programjában fogalmazták meg. Az áprilisi forradalom győzelmét követően még Ziaul Hak kormányzata is jóindulatot mutatott az afganisztáni eseményekkel kapcsolatban. Ennek oka egyrészt a pakisztáni katonai rendszer viszonylag újsütetű volta, másrészt az volt, hogy Bhutto bukásának egyik alapvető oka a beludzsokkal és pastunokkal szemben alkalmazott elnyomó politikája volt. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy akkoriban élte Iránban végnapjait a sah rendszere. A pakisztáni vezetés már igen korán, 1978. május 5-én elismerte az Afganisztáni Demokratikus Köztársaságot, és kijelentette, hogy Pakisztán nem kíván beavatkozni Afganisztán belügyeibe. Ziaul Hak az új forradalmi vezetésnek küldött üdvözlő táviratában kijelentette, hogy „Pakisztán él a lehetőséggel, hogy bekapcsolódjon Afganisztán fejlesztési programjába”. A pakisztáni kormányzat azonban hamar felismerte, hogy az a politika, amelynek keretében Afganisztánban biztosítják a nemzetiségek és törzsek egyenlő jogait, veszélyezteti a népelnyomó, militarista pakisztáni vezetés belső pozícióit, különösen az Északnyugati Határtartományban, a törzsi ügynökségekben és Beludzsisztánban. A Pastunisztán-kérdés megítélésében az ANDP vezetősége már az áprilisi forradalom győzelmét követően sem volt egységes, a párt két szárnyának taktikája jelentősen eltért egymástól. Mindkét szárny támogatta Pastunisztán önrendelkezésének kivívását, az akkori vezetés szélsőséges elemei azonban azt hangoztatták, hogy ez csak az első lépés Pastunisztán Afganisztánnal történő egyesülése útján. Ezzel szemben az afgán pártvezetés reálisabban gondolkodó tagjai a nemzetiségek autonómiáját óhajtották megvalósulva látni. Afganisztán és Pakisztán viszonya, eltekintve a két rendszer ellentétes jellegétől, különbségeiktől, 1979 közepéig lényegében rendezett volt, sőt legfelsőbb szinten közeledtek egymáshoz. Erről tanúskodott Ziaul Hak 1978. szeptember 10-ii-i kabuli látogatása. A tárgyalásokon mindkét fél kifejezésre juttatta „jó szándékát”, bár Ziaul Hak csak a gazdasági együttműködés bővítésének lehetőségeiről beszélt.12 Taraki Iszlámábádba szóló meghívást fogadott el. Ghorbandi afgán pénzügyminiszter Iszlámábádban megállapodást írt alá az afgán áruk Pakisztánon át történő szállításáról. 1979 nyarán pedig pakisztáni 47
