Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1986 (13. évfolyam)
1986 / 5. szám - Katona Magda: Nemzeti kérdés és nemzeti hagyományok a forradalmi Afganisztánban
küldöttség vett részt Kabulban a fejlődő országok technológiai együttműködésével foglalkozó UNIDO-konferencián. A küldöttség vezetője kijelentette, hogy „jelenleg Pakisztán Afganisztánhoz fűződő viszonya - a kétoldalú egyezménynek megfelelően - széles körű kereskedelmi kapcsolatokon alapul, és maximális tranzitlehetőségek igénybevételét teszi lehetővé Afganisztán számára”.13 A két ország kapcsolatára hamarosan árnyékot vetett, hogy az akkori afgán vezetés, amelyben a pastun nacionalizmus egjure erőteljesebben jelentkezett, a Pastunisztán-kérdésben is mind szélsőségesebb nézeteket vallott, és negatívan alakult törzsi politikája is. Mindez hamarosan ürügyet szolgáltatott az Afganisztán belügyeibe való nyílt fegyveres beavatkozásra. Az igazsághoz tartozik, hogy a két ország közötti súlyos konfliktusok körvonalai már 1979 elején kezdtek kibontakozni. Ami az ADK belpolitikai nehézségeit, a forradalmi vezetés hibáit és torzulásait illeti, igen megromlott viszonya a pastun törzsekkel. A kezdeti, néhány hónapos pozitív várakozás elmúltával ugyanis erősödött a törzsek hagyományos szembenállása a kabuli központi kormányzattal. A helyzetet igen elmérgesítette a vezetésnek a társadalmi-gazdasági változások bevezetésével kapcsolatos türelmetlensége. A tradicionális törzsi vezetők ellenséges érzületeit fokozta, hogy a forradalmi kormányzat erélyesen fellépett a csempészkereskedelem ellen, amely a törzsfők legfontosabb jövedelemforrása volt. Ez rányomta bélyegét az afgán-pakisztáni kapcsolatokra is, hiszen még a hetvenes években is a két ország árucsere-forgalmának 90 százalékát csempészáruk tették ki. A törzsfők másik nagy sérelme az volt, hogy a földreform megvalósítása során a kormányzat meggondolatlanul avatkozott be a föld- és víz- használat hagyományos rendszerébe. A törzsfők és ulemák földjeinek elkobzásakor és szétosztásakor nem voltak tekintettel a tradicionális vezetőknek a patriarchális afgán társadalomban játszott különleges szerepére. A vezetőiket ért sérelem miatt egész törzsek lázadtak fel. Az állam megsértette a „taszaruff” jogát (a törzsek saját területként használhatják az állami földeket) is, helyenként erőszakosan szétparcellázták a törzsek által kollektíván használt legelőket. Súlyosbították a helyzetet a kormányzatnak a papsággal szemben alkalmazott diszkriminatív intézkedései. A Durand-vonal mentén, a törzsek sávján az ulemák a múltban gyakran a britellenes, monarchiaellenes és Daud-ellenes felkelések szervezői és vezetői voltak, aminek köszönhetően nagy tekintélyt élveztek. Ezért az ulemákkal szemben alkalmazott szankciók ugyancsak kedvezőtlen befolyást gyakoroltak törzseikre. Mindehhez 1979 nyarán hozzájárult a laskar (törzsi haderő) eltörlése. A pastun törzsi fiatalokat behívták a reguláris afgán hadseregbe. A törzsek a kormányzatnak ezeket az intézkedéseit úgy értékelték, mint a belügyeikbe, hagyományaikba való legdurvább beavatkozást. Állandósultak a törzsi egységek és a kormánycsapatok összetűzései, melyeket tömeges emigráció követett. Az ANDP vezetésén belül pedig a pastun nacionalizmus pozícióinak erősödése nyilvánvalóvá tette, hogy a Pastunisztán-pérdésben is feszültebbé válik Afganisztán és Pakisztán viszonya. 1979 elején a hivatalos dokumentum okban 48
