Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1986 (13. évfolyam)
1986 / 5. szám - Katona Magda: Nemzeti kérdés és nemzeti hagyományok a forradalmi Afganisztánban
tesen a nagyobb nemzetiségek nemzetté válási folyamata elsősorban pozitív ösztönzők; belső társadalmi, gazdasági fejlődésük, illetve a nemzeti integrációs folyamatok közvetett hatása révén haladt előre, a hetvenes évek végére egyre jobban feszülő ellentéteket, új konfliktuslehetőségeket teremtve. Mindezek alapján jutottunk arra a következtetésre, hogy a korábbi rendszerek minden pastunizációs törekvése ellenére, az áprilisi forradalom időszakáig egyik nemzetiségnek sem sikerült dominanciára szert tennie. A Pastunisztán-kérdés valójában két részből tevődik össze; magából a Pastunisztán-problémából, valamint az afgán kormányoknak és más nacionalista csoportoknak az áprilisi forradalomig ezzel kapcsolatban elfoglalt álláspontjából. Az 1893-ban meghúzott Durand-vonal igen népes és erős törzsek (Afridi, Waziri, Mohmand, Sinwari, a Ghilzai unió és Paktia különböző törzsei) lakóterületét szelte ketté. A közvetlenül brit közigazgatás alá került népes területekből szervezték 1901-ben az Északnyugati Határtartományt, a Független Törzsek Sávjából pedig öt törzsi ügynökséget hoztak létre. A pastunok azonban nem nyugodtak bele ebbe a felosztásba. A pastun nemzeti felszabadító mozgalom az első világháború után kezdett kibontakozni. Az indiai antikolonialista mozgalomból nőtt ki, kezdetben annak kebelén belül tevékenykedett. A pastun nacionalisták a kezdeti időszakban a britektől követeltek reformokat. A húszas évek végétől azonban Pastunisztánnak a brit uralom alól történő teljes felszabadításáért, nemzeti függetlenségéért szálltak síkra. Pastunisztánt - ahol a brit gyarmati közigazgatás alatt kiépült némi ipar és infrastruktúra - semmiképpen sem kívánták a lényegesebben elmaradott, elzárkózó Afganisztánhoz csatlakoztatni. Az 1927-ben Ghafar Khan által alapított Pakhtun Dzsirga (Pastun Konföderáció) még a megalakítandó független indiai unión belül képzelte el a pastun államot, a Ghafar Khan mozgalmának radikalizá- lódásából létrejött Khudai Khizmatgar ((Isten Szolgái) párt és „vörösinges” militánsai már a független Pastunisztánért indítottak harcot. A második világháború idejére a pastun nemzeti mozgalom lemondott a független Pastunisztán tervéről, és ismét a megalakítandó Indiai Unión belül kívánt autonómiát a pastu- noknak. A Mountbatten-terv azonban, mely az indiai nemzeti mozgalom megosztását célozta, először támogatta a megalakítandó pastun és beludzs állam tervét, később mégis vallási alapon, hindu és muszlim államokat hozott létre. Az 1947. június 16-i referendumon csak a megalakítandó hindu Indiához vagy muszlim Pakisztánhoz való csatlakozásról lehetett dönteni. Az Északnyugati Határtartomány lakosságának mindössze 12 százaléka jogosult szavazni, akiknek csupán 40 százaléka járult az urnákhoz. A szavazók 99 százaléka vallási alapon Pakisztánra adta a voksát. 1947. június 29-én Kalat khánja szintén Pakisztánhoz csatlakozott. A pastun nemzeti mozgalom ezt nem fogadta el, fegyveres harcot hirdetett, mikor a megalakuló Pakisztán reguláris hadserege ténylegesen birtokba akarta venni földjeiket. A beludzs törzsek igen nagy térségben nomadizálnak. Míg Irán területének 41
