Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1986 (13. évfolyam)
1986 / 3. szám - KÖNYVEKRŐL - Petőcz György: Szamuely László: A jóléti állam ma
láts2Ólag nem egymás rovására történt. Lassú növekedés vagy esetleg stagnálás esetén azonban (márpedig 1973 után éppen ez történt) az ellentétek kiéleződnek. Ennek következménye a társadalmi harmóniába vetett hit szertefoszlása, a politikai feszültségek kiéleződése és az értékrendek polarizációja. Az „igazságérzet”, a növekedés szempontjai sok esetben szembekerültek a „társadalmi igazság- gossággal”. A probléma, mint látjuk, meglehetősen összetett. Az utóbbi másfél évtized gazdasági nehézségei bizalmi válságot idéztek elő a jóléti állammal szemben. De azt is láttuk, és a téma elméleti vagy politikai érdekessége is nagyrészt ebből adódik, hogy a probléma nem pusztán konjunkturális, hanem a jóléti állam alapeszméjéből fakadó, strukturális jellegű. Egyrészt a gazdasággal szembeni normatív elvárások keveredése, másrészt a normatív elvárások intézményi vonzatainak tisztázatlansága, harmadrészt a piaci racionalitás eredményein alapuló szociális gondoskodás és az állami újraelosztást feltételező, a piaci racionalitást korlátozó szociálpolitika ellentmondásai felvetik az eddig még ismeretlen, új társadalmi szerveződés alternatíváját, vagy a „kapitalista” gazdaságszervezési elvek és értékrendek újraélesztésének lehetőségét. Szamuely a jóléti állammal szemben mutatkozó bizalmi válság három alapokát említi meg: 1. A társadalom széles rétegei csalódtak a jóléti állam tevékenységének eredményeiben. E tevékenységnek azt a részét, amely a betegek, öregek, rokkantak stb. gyógykezelését és segítését célozza, általános társadalmi helyeslés kíséri. Szintén széles körű egyetértés mutatkozik az egészségügyi ellátásban és az oktatásban kifejtett állami tevékenységet illetően. E két utóbbi területtel kapcsolatban azonban már komoly kifogások merülnek fel. A közvélemény az ingyenes vagy nagyon olcsó szolgáltatások iránt felkeltett túlzott mértékű igényt egyértelmű oksági kapcsolatba hozza e szolgáltatások minőségének romlásával. Mind gyakrabban bukkan fel e szférákban az „erőforrás-korlátosság”,, következésképpen a hiány, annak minden negatív vonzatával együtt (eladók piaca, sorban állás, minőségi kifogások stb.). Vannak azonban a jóléti állam tevékenységének a fent említett „minimális” szinten túlmutató szférái is, melyekkel a szegénység felszámolását, a hátrányos helyzet újratermelődésének megakadályozását, az egyenlőség megteremtését kívánják elérni. E „reformprogramok” tekintetében már korántsem olyan erős a társadalmi konszenzus. A szegénység csökkentésében a jólétinek tekinthető kapitalista államok valóban nagyon komoly eredményeket értek ugyan el, de a szegénység okait nem tudták megszüntetni. Sőt hatalmasra növekedett az állami segélyekre szorulók tömege. Csak egy példa: míg 1948-ban az Egyesült Államokban a néger férfiak között 87 százalékos volt az aktív keresők aránya, addig 1980-ban ez az arány már csak 70,5 százalékot ért el. (Ugyanez a tendencia egyébként a fehérek között is kimutatható.) A kedvezőnek egyáltalán nem tekinthető zuhanás egyik oka az állami segélyezés kiterjesztése volt. Sokan a kényelmetlen, alantas munkák elvégzése helyett inkább a segélyeket választják. Nem meglepő viszont, hogy az adózó polgárok ezt a jelenséget nemtetszéssel fogadják. S a folyamatok logikája ráadásul körkörös: az egyre több segélyezés egyre több rászorulót termel; az egyre több rászoruló pedig egyre több segélyt igényel. Az elégedetlenséget csak fokozza az a felismerés, hogy a nemzeti jövedelem állami újraelosztásának kedvezményezettjei sok esetben nem a szegények, hanem a jólétben élők. Amikor világossá válik, hogy az ingyenes szolgáltatásokon keresztül az adók a gazdagokhoz térnek vissza, akkor kérdésessé válik az adózási rendszer értelme és igazságossága. 2. Az állami redisztribúciót széles körű elbürokratizálódás kíséri. Ez persze önmagában még nem baj, sőt elkerülhetetlen folyamat. A társadalmi gondoskodás terie138
