Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1986 (13. évfolyam)
1986 / 3. szám - KÖNYVEKRŐL - Hülvely István: Paczolay Péter - Szabó Máté: A politikaelmélet rövid története
binus diktatúra és a bonapartizmus eszme- történeti összefüggéseit helyezi előtérbe. A XIX. századot a szerzők átmenetnek tekintik: „A XIX. századot - írják - a XVII-XVIII. századi politikaelmélethez képest a kialakult természet jogi-szerződés- elméleti megalapozású politikaelméleti »paradigma« felbomlása jellemzi. A természetjog és a szerződéselmélet mintáinak elutasítása és egy újfajta, ezt meghaladó politikaelmélet kialakulására való törekvés vonul végig a XIX. század összes irányzatán: a klasszikus német filozófián, a liberális, a konzervatív és az önálló politikatudomány kialakulását célzó elméleteken ... A tárgyalt korszakban két, a modern politikatudomány keletkezése felé mutató tendenciát figyelhetünk meg. Az egyik az önállósult politikatudomány megalapozására és tartalmának kialakítására irányuló törekvés, amely azonban nem eredményezi a modern politikatudomány létrejöttét. A másik azoknak a gondolkodóknak (Hegel, Tocqueville, J. S. Mill) a munkásságához kötődik, akik a modern politikai berendezkedés alapkérdéseit dolgozták fel a modern politika- tudomány szempontjából klasszikus módon.” (207. 1.) A XIX. század eleje és közepe azonban más szempontból is átmeneti a századvéghez és a XX. század elejéhez képest. Az evolúcióba vetett általános hit mind a XIX. századi pozitivizmust, mind pedig a korabeli liberalizmust arra indította, hogy a politika szerepét átmenetinek tekintsék, s valami politikán kívüli harmóniát teremtő tényezővel helyettesítsék. A társadalom tökéletesíthetőségébe és egyen- lősíthetőségébe vetett hit még elevenen élt a progresszív és sok szempontból moralista-racionalista indíttatású gondolkodóknál. A századforduló azonban radikális változásokkal járt mind a kapitalizmus, mind pedig a tudományfejlődés szempontjából. A polgári gondolkodásban nagymértékben visszaszorul az idealizmus. Az „újmachiavellistáknak” is nevezett elitisták, valamint Max Weber szemléletét a történelmi harmónia és egyenlősíthetőség feltételeinek a hiánya, pontosabban e hiány felismerése uralja. A történelem e gondolkodók számára többé már nem az ember emancipációjának folyamata, hanem a magánérdekek és a nemzeti érdekek közötti ádáz küzdelmet, az elitek harcát, a bürokratizálódás megállíthatatlan és új hierarchiákat, uralmi lehetőségeket teremtő hatalmát tanúsítja. A tömeg vagy kimarad a történelemből, vagy pedig átmeneti tényezőként, illetve eszközként vesz részt „csinálásában”. Moscánál, Pare- tónál, Webernél és Michelsnél (akárcsak később Schumpeternél és Dahlnál) mindez még inkább ténymegállapítás, a korábbi eseményekből kijózanító realizmus. A kötet szerzői a következőképpen értékelik e fejleményeket: „Az angol, francia, német és olasz politikaelmélet körülbelül 1870- től 1920-ig tartó fejlődési szakaszában megjelenik a politikának a modern társadalomtudományok, különösen a szociológia és a pszichológia eszközeivel történő elemzésének igénye (Wallas, Pareto, Weber stb.), azonban általában ez csak az elméletek, illetve programok szintjén fogalmazódik meg. Még nem alakul ki a modern értelemben vett politikatudomány. A hagyományos, intézményes, jogi-törté- neti-filozófiai jellegű politikaelmélet uralkodik, és hiányzik az empirikus, a modern társadalomtudományok szemléletét elsajátító politikakutatás. Ez a szituáció mutatkozik meg abban is, hogy a törekvések az újfajta politikaelmélet kialakítására többnyire elméleti-történeti irányultságúak.” (245. 1.) Ellenérvként meg lehetne ugyan említeni, hogy akkor még azok az empirikusnak nevezett modern társadalomtudományok sem léteztek, amelyek ezt az újfajta politikatudományt, illetve kialakulását segíthették volna. A szerzők azonban maguk is részletesen taglalják azokat az új típusú társadalmi igényeket és fejleményeket (az állammonopolista kapitalizmus kialakulása, a szervezetek megnövekedett jelentősége, a társadalom „repolitizálódása”, illetve a politikának a materiális feladatokkal való terhelődése, a „szociotechnikák” 134