Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1986 (13. évfolyam)
1986 / 2. szám - KÖNYVEKRŐL - Kiss J. László: Hans Günter Brauch: Támadás a kozmoszból. Fegyverkezési verseny a világűrben
séges holdak) tették lehetővé, sőt ezek az űrfegyverkezés aktív elemeinek a technikai előfeltételei. A szerző bemutatja, hogy a „rakétarés” koncepciójához hasonlóan miképp vált - a CIA és a Pentagon szakértői elemzései alapján - az ún. űrrés, azaz a szovjet űrfegyverkezés az amerikai fejlesztési programok igazolásának az eszközévé. A könyvben részletes elemzést kap az olvasó az Egyesült Államok aktív űrfegyverkezési programjairól. Brauch bemutatja az aktív űrfegyverkezés amerikai „eladását”. 1945 óta az Egyesült Államokfegyverkezésiprogramjaitkétfélekép- pen igyekezett a közvélemény számára elfogadhatóvá tenni: egyfelől a külső ellenség fenyegetésének tudatos felnagyításával, másfelől a katonai szektorban eszközölt beruházások polgári hasznosításának a túlhangsúlyozásával. Brauch gondolatmenetét hadd toldjuk meg egy újabbal! Az SDI politikai „eladásában” Reagan - a posztnukleáris csúcstechnika kifejlesztésének a jelszavával - gazdaságiak mellett morálisnak szánt érveket is felsorakoztatott: retorikája a nukleáris elrettentés végét, az „atommentes” világ vízióját vázolja föl, sőt az amerikai hadászati fölény megszerzését a „kölcsönösen biztosított megsemmisítés” (MAD) elvetése után a „kölcsönösen biztosított túlélés” (MAS) koncepciójával kívánja elleplezni. A könyv egymással összefüggő két fejezete az űrfegyverkezésnek az amerikai és a NATO- stratégiára gyakorolt doktrinális hatásait vizsgálja. Választ keres arra is, hogy vajon a leszerelésnek van-e még esélye, különösképp az űrfegyverkezés felgyorsulásának fenyegető perspektívái ában. Brauch az új űrrendszereknek a nyolcvanas és kilencvenes évek katonai doktrínáira és nem kevésbé Nyugat-Európa biztonságára gyakorolt hatásait igen kockázatosnak és veszélyesnek tartja. Brauch ezúttal is a szakértői vélemények sokaságát idézi. Az amerikai L. Gelbre hivatkozva arra mutat rá, hogy az atomfegyverek évtizedek múlva sem tűnnek el, s az atomháború veszélye továbbra is fennmarad. Az űrfegyverkezésnek az amerikai stratégiára és a haderő szerkezetére gyakorolt befolyását öt területen: a parancsnoki, ellenőrzési és kommunikációs rendszerek, a rakéták vezetési vonala, a tengeralattjárók elleni hadviselés, a rakétaelhárítás és a műholdak elleni harc vonatkozásában tartja különösen számottevőnek. Sajátos módon - fejtegeti a szerző - az űrfegyverkezés stabilizáló és destabilizáló hatásokkal egyaránt járhat. A korai riasztási rendszer stabilizálóan hathat, mivel a pontosabb felderitéssel csökken a fenyegetettség hibás megítélésének a veszélye. Ám a szovjet rakéták pontosságának a növekedésével ugyanez a rendszer előfeltételeket teremthet egy riasztás elindítására és ezzel egy preventív kényszerhelyzet kialakítására is. így a korai riasztási rendszer passzív segédeszközből a háborús stratégia aktív eszközévé válhat. Az Egyesült Államok felderítési rendszerei (MILSTAR; NAVSTAR) egyfelől stabilizálóan hathatnak a tengeri állomásoztatású hadászati tényezőkre, mivel a politikai döntési központokkal javítják az összeköttetést, másfelől azonban destabilizáló hatásuk is félreismerhetetlen, ha lehetővé teszik az ellenfél tengeri erőinek tartós pozíciókövetését. Ha a világűrbe telepített rendszerek véget vetnek a tengeralattjáró-fedélzeti ballisztikus rakéták sebezhetetlenségének, úgy ennek a támadóképességek megsokszorozódása lehet a következménye. A lézer- és részecskesugár- fegyverek a kilencvenes években a hadászati egyensúly destabilizálódásának a folyamatát és a XXI. századba vezető fegyverkezés ma még beláthatatlan dinamikáját indíthatják el. Emellett - fejtegeti a szerző - a világűrbe helyezett aktív és passzív rendszerek nemcsak a hadászati fegyverrendszerek és a nukleáris fegyverek alkalmazási politikájában éreztetik hatásukat, hanem már ma mindinkább növekvő szerepet játszanak a hagyományos, illetve a kombinált hagyományos-nukleáris-vegyi hadviselés tervezésében. A NATO már jelenlegi rutinműveleteiben is az Egyesült Államok világűrbe telepített nemzeti rendszereitől függ, sőt a függőség mértéke még inkább növekedhet, ha a nyugat-európai NATO-országok átveszik azokat az amerikai elképzeléseket (közöttük az Airland Battle, illetve a FOFA koncepciót, valamint a Rogers-tervet), melyek az ellenség hátországában végrehajtandó csapásmérésre irányulnak. Az amerikai felderítő műholdak a NATO ún. fenyegetettségi elemzéseinek is meghatározó forrását képezik. Emellett a ballisztikus rakéták nagy pontossága sem biztosítható - különösen repülésük utolsó szakaszában - az amerikai geodéziai mesterséges holdak által felderített gravitációs mezők ismerete nélkül. A francia kezdeményezésekre utalva, Brauch igen fontosnak tartja a közös nyugat-európai űrpolitika további kimunkálását. Emellett a szerző arra is felhívja a figyelmet, hogy a nyugat-európai 149
