Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1986 (13. évfolyam)
1986 / 2. szám - KÖNYVEKRŐL - Gyuris András: Szabó János: Fegyveres semlegesség
számos szövetségi, illetve semlegességi kísérlet után Svédország a múlt század kezdete táján egyre határozottabban állt ki a semlegesség mellett. Az európai hatalmi törekvések egyre inkább elfordultak az északi államoktól, így Svédország az első világháborúban is semleges maradt. A második világháború alatt csak jelentős engedmények árán tudta ugyan fenntartani státusát, ám a hadiszerencse fordultával képes volt nemet mondani az addig kénytelen-kelletlen teljesített német követelésekre. Történelmük fordulatai miatt a svédeknek nem alakult ki egységes nézetrendszerük saját semlegességükről, státusukat nem szabályozzák nemzetközi kötelezettségek és garanciák, de azért országukat közmegegyezéssel a hagyományosan semlegesek közé soroljuk. A svéd felfogás egyébként még ma is változóban van, ami a semlegesség tényét valószínűleg nem, annak a politikában kifejeződő érvényesítését azonban minden bizonnyal befolyásolni fogja. Svájc semlegessége tekint vissza a leghosz- szabb múltra, s bár ezt csak másfélszáz éve szabályozzák nemzetközi jogi aktusok, több évszázados töretlen érvényesülése miatt általánosan a legstabilabbnak, a semlegesség iskolapéldájának számít. Svájc már a középkorban felismerte azt a sajátos helyzetet, hogy erői hatalmi aspirációkra nem elegendők, viszont földrajzi sajátosságai és hires hadserege révén megbízhatóan oltalmazhatja területét. így aztán Svájcnak évszázadokon keresztül sikerült elkerülnie a háborúk pusztításait, és csak közvetve, zsoldosai révén vett részt az európai konfliktusokban. A második világháború Svájc semlegességét is kemény próbának vetette alá, de a kis köztársaság eredményesen szállt szembe minden hatalommal, amely akar- va-akaratlanul, de megsértette az ország szuverenitását; humanitárius kérdésekben azonban többször ellentmondásosan foglalt állást, és gazdasági (gazdaságföldrajzi) megfontolásokból kénytelen volt bizonyos engedményeket tenni a náci Németországnak. Talán még teljesebb lett volna a könyv, ha ezekkel a kérdésekkel részletesebben foglalkozott volna. A semlegesség svájci koncepcióinak egyik sajátos vonása a régi felfogás bizonyos mértékű továbbélése, amely külpolitikai kérdésekben, elsősorban a nemzetközi szervezetekhez való ellentmondásos viszonyban fejeződik ki. Finnország semlegessége - Ausztriáéhoz hasonlóan - viszonylag újabb keletű, és kialakulásában szintén meghatározó szerepe volt a második világháború utáni realitások felismerésének. Az újabb keletű semlegesség kialakulásának történetét Finnország példáján keresztül mutatta be legérzékletesebben a szerző. Az előző három országtól eltérően Finnország sohasem játszott jelentősebb szerepet Európa történelmében, hacsak úgy nem, hogy területe birtoklásáért nyugati és keleti szomszédja évszázadokon át vetélkedett egymással, s legújabb kori függetlenségét is elsősorban a külső körülmények változásainak köszönheti. A második világháború végén, még annak befejeződése előtt, jutott el a finn politika az ország helyzetének első, valóban reális értékeléséhez. Felismerte, hogy az addigiaktól eltérő külpolitikára van szüksége az ország nyugodt fejlődését biztosító új státus megvédéséhez; végérvényesen tudomásul kell vennie a térség erőviszonyainak megváltozását, és ezeket be kell építenie a térség erőviszonyainak stratégiájába; szuverenitását és társadalmi rendszerét csak úgy őrizheti meg, ha stabil és kiszámítható politikát követ, és legfőképpen, hogy biztonsága szorosan összefügg a Szovjetunióval fenntartott kapcsolatával. A finn semlegességi politika ezen túlmenően képes volt a háborút követő évek realitásait is felismerni, és fokozatosan tudatosította, hogy státusa nem feltétlenül követel tőle külpolitikai passzivitást, sőt a bizalom elvére építve nagyon is aktív nemzetközi tevékenységet fejthet ki. A semlegességi helyzet mind a négy ország esetében sajátos katonapolitikai koncepciók kidolgozásához vezetett, amelyek maximálisan figyelembe veszik a földrajzi környezetet, a gazdasági lehetőséget (illetve a gazdaság válsághelyzetben való működésének feltételeit), az egyes országok katonaföldrajzi sajátosságait és ezek legkedvezőbb katonai alkalmazási lehetőségeit. Az eredmény természetesen más és más, a hasonlóságok azonban törvényszerű- ek. Rendkívüli alapossággal tanulmányozza a szerző az egyes katonapolitikai koncepciók kialakulásának körülményeit, illetve azok működését. A következő elemek mind a négy ország honvédelmi koncepciójában előfordulnak. Más-más jelleggel, de valamennyiük terepadottságai olyanok (ezt a két északi ország esetében még különösen bonyolult klimatikus nehézségek is tetézik), hogy a támadást igen megnehezítik, s nem teszik lehetővé a korszerű harci eszközök koncentrálásával végrehajtott hadműveleteket, viszont annál inkább kedveznek a védőnek. *35
