Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1986 (13. évfolyam)
1986 / 2. szám - BIZTONSÁGPOLITIKAI KÉRDÉSEK - Tolnay László: Az Egyesült Államok biztonságpolitikája és az SDI
köthet, és szövetségeseinek különböző formákban támogatást nyújthat. Amikor a Szovjetunió elutasította ezt az amerikai hozzállást, fokozatosan ismét a „feltartóztatás” „elrettentésen” alapuló katonai aspektusai váltak erőteljesebbé. Különösen megerősödött ez a folyamat Ronald Reagan hivatalba lépését követően. Mindenekelőtt a hangnem változott meg, különböző egyoldalú politikai és gazdasági intézkedések születtek, amelyekkel párhuzamosan új hadászati fegyverkezési program került nyilvánosságra, amit más haderő- és fegyverzetfejlesztési tervek is kiegészítettek. Az SDI értékelésekor nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a tervet egy ilyen időszakban hozták nyilvánosságra. II. Az Egyesült Államokban az 1950-es évek elején kezdték vizsgálni az észak-amerikai kontinens katonai sebezhetőségét, illetve a védelmének lehetőségeit. Truman amerikai elnök 1952-ben különleges albizottságot hozott létre a Nemzetbiztonsági Tanács mellett azzal a céllal, hogy végezzen felmérést az Egyesült Államokat veszélyeztető katonai károkozás lehetőségéről és várható nagyságrendjéről. Az albizottság már 1953 májusában, Eisenhower elnökhöz eljuttatott jelentésében felhívta a figyelmet arra, hogy az Egyesült Államok sebezhetősége ténnyé vált, egy atomtámadás „elfogadhatatlan kockázatot jelentene az amerikai nép számára”, és ezért hatékony védelem kiépítését javasolta. Ennek nyomán 1960-ig 20 milliárd dollárt költöttek egy olyan légvédelmi rendszer létrehozására, amely az interkontinentális ballisztikus rakéták kifejlesztésével és elterjedésével lényegében alkalmatlanná s így fölöslegessé vált. Ez később óvatosságra késztette az amerikai politikai vezetést, amikor a rakétaelhárító rakétarendszerek kerültek napirendre. Fokozatosan arra a következtetésre jutottak, hogy a városok, tehát a polgári lakosság védelme a nagyarányú rakétatámadásokkal szemben nem oldható meg, legfeljebb a fontosabb katonai objektumok oltalma tekinthető reálisnak. Ebben az időszakban, tehát az 1960-as években alakultak ki azok a nézetek, amelyek a „kölcsönös megtorlást” hozzákapcsolták az amerikai „elrettentési” felfogáshoz, és amelyek 1972-ben, a SALT-I keretén belül a rakétaelhárító védelmi rendszerek (ABM) korlátozását előíró szerződéshez vezettek. A Reagan-kormányzat hivatalba lépését követően érdemben nem foglalkozott az ABM-problémával, sőt az MX típusú interkontinentális ballisztikus rakéták telepítésének vitája során nem tekintették ezeket a rendszereket a program kiegészítőjének. Még 1983 elején is, a Scowcroft-bizottság jelentésében - bár ezt nem hozták a szélesebb közvélemény tudomására - arra a következtetésre jutottak, hogy napjaink technikája nem alkalmas arra, hogy „az Egyesült Államok területét nagyarányú nukleáris támadással szemben megvédje... az ABM-techni- kák nem kapcsolják össze kielégítő mértékben a gyakorlatiasságot, a túlélési ké127
