Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1986 (13. évfolyam)
1986 / 2. szám - BIZTONSÁGPOLITIKAI KÉRDÉSEK - Tolnay László: Az Egyesült Államok biztonságpolitikája és az SDI
lyen napirendre került az Egyesült Államok második világháború óta követett biztonságpolitikai felfogásának alapvető revíziója. A módszer is, ahogyan a programot bejelentették, szokatlan volt: a bejelentést nem előzte meg az ilyen nagy fontosságú kérdés eldöntése előtt szokásos széles körű elemző munka, de nem került sor a szövetségesekkel való előzetes konzultációkra sem. Ez okozta, hogy az elképzelés megvalósíthatósága vagy kívánatos volta körüli érdemi vita csak a bejelentést követően indult meg, amit még az is motivált, hogy a tervbe vett változáshoz szükséges technika jelentősen meghaladja a tudomány jelenlegi szintjét, vagyis a doktrína - az Egyesült Államokban szokatlan módon - megelőzte a technikát. A felmerülő problémák tisztázását nem segítették elő az általánosságban mozgó elnöki beszédet követő nyilatkozatok és állásfoglalások sem. A program értelmezéséhez némi támpontot nyújtó elnevezés, a „hadászati védelmi kezdeményezés” (SDI) is csak valamivel később vált ismertté. Jelentősége, várható hatása még napjainkban is csak bizonyos megszorításokkal elemezhető. I. Mindenekelőtt, az SDI problematikus volta nem abban rejlik, hogy a védelmet teszi a katonai biztonság központi elemévé. A védelem ugyanis a szónak abban az értelmében, hogy valamely állam vagy államcsoport arra törekszik, hogy képes legyen elhárítani egy katonai támadást, és elejét tudja venni annak, hogy más hatalom erőszakkal való fenyegetés útján előnyöket szerezzen magának vele szemben, magától értetődő és elfogadható igyekezet. Ehhez a biztonságnak az az értelmezése is szorosan hozzátartozik, hogy az nem pusztán a konfliktus megakadályozásának képessége, hanem - amennyiben a konfliktusmegelőzés kudarcot vall — a társadalmi érdekek és értékek sikeres megvédelmezésének lehetősége is. A probléma lényege abban nyilvánul meg, hogy az Egyesült Államok olyan módon kívánja új tartópillérre építeni a katonai biztonságát, hogy ezáltal destabilizálja a katonai szembenállás eddig működő rendszerét, s mint ilyen, elfogadható alternatívák nélkül kérdőjelezi meg azokat az elveket, amelyeken a fegyverzetkorlátozási tárgyalások mint a biztonság politikai megközelítésének eddigi eredményei alapultak. Pontosabban, a biztonság megteremtésének katonai elemeire helyezi a hangsúlyt a politikai lehetőségek kutatásával szemben. Az SDI nem jelent változást abban a tekintetben, hogy továbbra is a katonai eszközökkel való „elrenttentést” állítja az Egyesült Államok biztonságpolitikájának előterébe. Az „elrettentés” meghatározása is alapjában véve ugyanaz, mint amelyet a második világháborút követő idők ismert történelmi, politikai és intézményes körülményei között alakítottak ki, és amely sok tekintetben módosult ugyan, de lényeges jellemzőit mindvégig megtartotta. Az „elrettentés” elméletét annak idején olyan akut bipoláris konfliktusok esetére dolgozták ki, ahol a fő ellenfél a Szovjetunió, amelyet az atomfegyver 124