Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1986 (13. évfolyam)

1986 / 2. szám - BIZTONSÁGPOLITIKAI KÉRDÉSEK - Tolnay László: Az Egyesült Államok biztonságpolitikája és az SDI

alkalmazása révén elérhető nagyfokú pusztítással kell fenyegetni és megfontolt­ságra kényszeríteni. Később, az erőviszonyok változásával párhuzamosan kísérlet történt arra, hogy az eredeti koncepció fenntartása mellett az „atomelrettentést” a skála alacsonyabb fokára, hadszíntéri viszonylatra is kiterjesszék. Az „elrettentésen” alapuló amerikai katonapolitika tehát a két világhatalom és szövetségi rendszereik közvetlen konfrontációjának feltevéséből indult ki, amelynek keretében a szörnyű következményekkel járó fenyegetések tartanák vissza az ellenfelet a támadástól, illetve konfliktus közben a nem kívánt lépések megtételétől. A háborús konfliktus - az elképzelések szerint - világosan körülha­tárolt szabályok, kommunikációs módozatok és jelzések figyelembevételével zajlana le. A konfliktus és a hadviselés különböző elméleteinek, doktrínáinak és mód­szereinek az „elrettentésre” való alapozása megfosztotta az amerikai biztonság- politikai gondolkodást politikai tartalmának nagy részétől, s konfliktusren­dezés katonai elemeit és ezek alkalmazásának elvont elméleteit helyezte előtérbe. Ez nagymértékben járult hozzá ahhoz, hogy a biztonság megteremtésére irányuló kísérletek során figyelmen kívül hagyták vagy lebecsülték a hasonló célból szüle­tett szovjet elméleteket és erőfeszítéseket. Túlzottan ideológiainak, történelminek vagy „átpolitizáltnak” tartották őket, amelyekből hiányzik a nyugati katonai elmé­letek konkrét, logikailag fölépített, szigorúan átgondolt, mennyiségi tényezőket is számításba vevő rendszere. Sőt kifejezetten zavarónak tekintették, hogy a Szovjetunió nem mutat érdek­lődést az olyan fogalmak iránt, mint a „korlátozott reagálás”, a „szelektív célkivá­lasztás” vagy a „háború közbeni pusztítás korlátozása” stb. Nyugtalanítja az „el­rettentés” teoretikusait, hogy a Szovjetunió következetesen kitart amellett, hogy egy atomháború törvényszerűen globálissá válna. Ez a feltevés értelmezésük szerint arra irányul, hogy visszatartsa az Egyesült Államokat és szövetségeseit a korlátozott pusztítást okozó háborús konfliktus „szabályainak” kidolgozásától. Emellett a Szovjetunió már kezdettől fogva elutasította az Egyesült Államok „elrettentési” koncepcióját. A szovjet katonai szakértők rámutattak arra, hogy az „elrettentés” belső törvényszerűségeinél fogva destabilizáló hatást gyakorol a katonai erőviszo­nyokra. Mivel az „elrettentés” eleve egy hatalom vagy hatalmi csoportosulás tá­madó szándékából indul ki, a támadás elmaradását nem a szándék hiányával, ha­nem a katonai felkészültség hatékonyságával magyarázza. Ugyanakkor az „elret­tentéshez” szükséges képesség valójában nem határozható meg, mert annak mér­céje nem a ténylegesen elért szint, hanem az, amit az ellenfél feltehetően gondol róla, és ez „túlbiztosításhoz” vezet. Végül a saját felségterületet meghaladó, úgy­nevezett létfontosságú területekre kiterjesztett „elrettentés” bizonyos fölényt tesz szükségessé a potenciális ellenféllel szemben, ami viszont - kihívó voltánál fogva - az erők ismételt, immár magasabb szinten való kiegyensúlyozására ösztö­nöz. Ez a fajta elrettentés tehát a fegyverkezés újabb és újabb hullámát indítja el, és - növelve a hadviselési képesség fokozására irányuló erőfeszítéseket - destabili­125

Next

/
Oldalképek
Tartalom