Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1986 (13. évfolyam)
1986 / 2. szám - Szabó Máté: A "hesseni modell" - a Zöldek és az SPD viszonyáról
Végső soron azonban a tartományi sikerek csak viszonylagosak lehetnek: a szövetségi parlamentből való kiszorulás, illetve az ottani koalíciós viszonyok alakulása hosszabb távon visszahat a tartományok szintjére - és persze fordítva is. Ezért fontos a „hesseni modell”, amelynek sorsa azonban az összes tartományi, illetve a szövetségi fejlődési tendenciák keretei között fog alakulni. d) Szövetségi szinten a Zöldek és az SPD viszonya eltérő kontextusban jelenik meg. A szövetségi ágazati politikák eltérő minőségei, a szövetségi hatalom gyakorlásának dimenziói a tartományokhoz képest új vonást jelentenek. Itt újból az általános ideológiai-politikai argumentáció kerül előtérbe, párosulva a mindenkori összes tartományi és a szövetségi parlamenti, valamint a belső pártviszonyok hatásaival. Viszont szinte teljesen kiszorul az ágazati politikák szintjén zajló vita, amely a tartományokban a pragmatizmust és a kompromisszum lehetőségét megteremtette. Összességében megállapítható, hogy a „hesseni modell” szelleme és mintája nem érvényesül, és nem is érvényesülhet egyelőre a szövetségi politika szintjén, ahol a két párt viszonya jóval feszültebb, ideológikusabb. i. Konfrontáció (1977-1982). A szociáldemokrácia ebben az időszakban a kiélezett identitási válság problémájában szembesült az új társadalmi mozgalmakkal.18 Joachim Raschke19 a Löwenthal-Brandt-vitában kikristályosodott alternatívákat a következőképpen foglalja össze: a) A néppárti tradicionalizmus — a néppárti kereteket fenntartó hagyományos társadalmi rétegekre támaszkodva - a múlt stratégiáját kívánja felújítani, és az új társadalmi mozgalmakat ki akarja szorítani a pártból (Löwenthal, Rau). b) A néppárti idealizmus a párton belül kívánja integrálni az új társadalmi mozgalmakat, de a néppárt strukturális megváltoztatása nélkül (Eppler, Lafontaine). c) A néppárti pragmatizmus a párton belüli taktikus integráció, amely „beemeli” a pártba az új társadalmi mozgalmakat, úgy és olyan mértékben, hogy a párt hatalmi pozíciója megerősödjék (Brandt korábban, Börner ma). Ezek a stratégiák a hagyományos politikai forma és az új társadalmi-politikai tartalmak konfrontációjára, nem pedig az SPD és a Zöldek konkrét viszonyára vonatkoznak. Ám e problémának és stratégiai alternatíváinak általános elméleti szintű tudatosítására szükség van ahhoz, hogy megfelelő kontextusban kezelhessük a konkrét politikai kérdéseket. A konfrontáció időszakában az SPD identitási válsága és stratégiai vitája állt előtérben, ám ekkor még nem annyira a formálódó Zöldek - amelyet a szociáldemokraták ekkor egyértelműen elutasítottak -, hanem az új társadalmi mozgalmak kapcsán. A Zöldek számára sem jelentett ekkor még igazi problémát a szociáldemokrácia: szövetségi kormánypárt volta, belső megosztottsága és vitái megannyi támadási felületet nyújtottak, olyannyira, hogy kezdetben igazából a szociáldemokraták és nem az ellenzéki keresztény pártok voltak a Zöldek fő vitapartnerei. Ennek oka az is, hogy a Zöldek a szociálliberális koalíció politikájából kiábrándult baloldaltól, az SPD-től jelentős támogatói és választói bázist 81
